Dobszay-Meskó Ilona: „Létrejön egy univerzum a szavak mögött”

Zeneszerző, karmester és zenepedagógus. Alkotásaiban visszatérő motívum az útkeresés, a megtisztulás iránti vágy. Idén Artisjus-díjat kapott Egyenes labirintus című vokálszimfonikus műve, amelyet a Magyar Nemzeti Férfikar és a Danubia Zenekar mutatott be 2025-ben. A művet évekkel ezelőtt a kórus felkérésére komponálta, de a bemutatóra végül csak hosszabb idő elteltével került sor. Jelenleg második operáján dolgozik. Dobszay-Meskó Ilonával beszélgettünk.

Az Egyenes labirintusban első hallásra nagyon sok feszültséget éreztem, de másodjára, amikor tudatosabban figyeltem, hogy mi is történik benne, akkor már kevésbé.

Volt olyan, hogy másodszorra már más verssorok ragadtak meg, vagy inkább a zene kezdett önállóan hatni?

A zene. Sőt, igazából a kettő együtt. Érezhető, hogy egyik hang sem véletlen, ahogy az sem véletlen, hogy melyik szavakat milyen hangsúllyal érzékelteted.

Azért ez a legtöbb zeneszerzőnél így van. Nyilván nagyon megrágom a szöveget, és a belső érzeteimre hallgatva új zenei formában teremtem meg az anyagot.

Neked mit jelent ez a Pilinszky-vers?

A választ arra a kérdésre, hogy miről szól, nem a tények adják, hogy például Pilinszky mikor írta vagy hogyan gondolta. Az a csodálatos a művészetben, hogy a szavak önmagukban léteznek. Számomra a létállapot-változást jelenti, azt, ahogyan a Jóistenhez közeledünk. Annak nehéz meghalni, aki nem tud elengedni. Azok szenvednek, akik nem tudják elengedni a dolgokat. Az egész életünkben gyakoroljuk az elengedést. Amikor lefekszünk aludni, az is elengedés ‒ el kell engednem azt a napot. Elveszítjük a kutyánkat. Valami már nem úgy van, ahogy addig volt. Tulajdonképpen a mentális rugalmasság teszi nehézzé vagy elfogadhatóvá az élet változásait. A rugalmasság fontos, a merevség vagy a merev gondolkodás sok fájdalomhoz vezet. Az Egyenes labirintusban azért érezhető valamiféle nyugalom is, mert a zenében vannak olyan pillanatok, amikor ez a változás nem tűnik félelmetesnek. Vannak olyan szakaszok is, amelyek talán „horrorisztikusan” hathatnak, mert valami furcsa, szokatlan érzetet közvetítenek, vagy erősebben hatnak. Akkor válik megnyugtatóvá, amikor az ember enged az érzésnek. Tehát

addig, amíg nem engedek, addig feszül ‒ a zenében is így van, feszül, és amikor egyszer csak azt mondom, hogy felülök erre a hullámra és engedem, akkor könnyű lesz.

„Milyen lesz az a visszaröpülés…” ‒ így kezdődik a vers. Ez egy kérdés?

Igen, azt az állapotot jelzi, amikor az ember még előtte áll valaminek.

De érez már belőle valamit?

Azt érzi, hogy változni fog valami. Elkerülhetetlenül. Ezért van prózában. Ott nincs is dallama, mert abban a pillanatban, hogy egy hang följebb vagy lejjebb megy, azzal már kifejeződik valami. Egy belső pulzáló érzet, amikor megjelenik a jel, hogy itt valami lesz. Ez a változásból fakadó elengedés ‒ erről szól a születés is. Az egy nagy döntés szerintem, hogy meg fogok születni. Milyen lesz? Nem tudom. De ami most volt, az nem lesz, valami más lesz. Ez is elengedés, amihez óriási bátorság szükséges. Az emberi létnek, a földi létnek a vége is egy elengedés és egy óriási bátorság, hogy ugrom.

Kiemeltél néhány szót a versből, „visszatérés” és „repülés”, „labirintus”, „folyosó”, „zuhanás”.

Az elején csak felsejlenek szavak ‒ „oltár”, „szentély”, „kézfogás” ‒ és nem ismétlődnek később. A kulminációs ponton viszont az általad említett szavak sokkal hosszabb ideig hangzanak el, lassabban és többször. Az elején elhangzó szavak a visszatekintést érzékeltetik: mintha visszaemlékeznék, hogy az életemben mik voltak a fontos dolgok. Bevillannak, múlt időbe kerülnek. Az csak egy „oltár”, egy „szentély”, egy „kézfogás”. A szó jelen idejűvé, mosttá azáltal válik, hogy hosszan mondom: most van a „repülés”, a jelen, a „zuhanás”. Ez az állapot ki van nagyítva. A jelenben nem a nagy igazságok hangoznak el ‒ csak az állapot „van”.

Az idő múlását érzékelteted ezzel?

Hogyha azokat a szavakat emeltem volna ki, akkor még abban lennék ‒ a kézfogásban, akkor még itt lenne egy másik ember, akinek fogtam a kezét. Azt nem tudjuk, hogy ez tényleg egy pillanat-e, nem tudjuk, mi az idő egyáltalán, mert Isten szemében másképpen telik az idő. A zene ezért csodálatos, mert tulajdonképpen egy 6-7 perces darabban tudjuk érzékelni azt is, hogy valami sokáig tart.

A versben a zuhanás központi motívum, a szavak, az énekhang, a vonósok, a dallam iránya is érzékelteti, miközben emelkedés is történik. Pilinszky utolsó sora így hangzik: „és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk”. A zuhanás véget ér a művedben?

Lehet, hogy nem hallatszik a felvételen, a végén van egy halk sóhaj: negyven férfi suttogja a „h” hangot, ami azt érzékelteti, hogy az ember kileheli a lelkét. Ez a hatalmas megérkezés, nem puffanás.

Miért ezt a hangszerapparátust választottad?

Soha nem írtam vonósnégyest, a pandémiában kezdtem próbálkozni vele, akkor született meg ez a zenei anyag is, sokáig a fiókban volt. Éreztem, hogy van benne valami, de még nincs meg a megfelelő tartalom. Amikor az Egyenes labirintust olvastam, akkor éreztem, hogy ez az. Megláttam a verset, és egyértelmű volt, hogy ez a vonós anyag erről szól.

Nem versmegzenésítés, és nem is újra- vagy átértelmezés?

Nyilván belenyúltam a zenébe, hogy a vershez illeszkedjen. Alapvetően a hangszeres zenéimet is úgy írom, hogy van egy jelenet, egy kép, amit ábrázolok, vagy egy párbeszéd két ember között, valamilyen viszony. Mozart zongoraszonátái is tökéletesen megfeleltethetőek az operákkal. Nem ugyanaz a dallam, de felismerhetőek a karakterek. Az Egyenes labirintus olyan értelemben nem megzenésítés, hogy fogtam a verset és mellé tettem, ami illik hozzá. Egyszerűen volt egy érzés, amit ábrázolt a vonós anyag.

Azt gondolom, hogy egy zeneszerzőnek úgy érdemes verset választani, hogy amikor olvassa, azt érzi, hogy ha tudna verset írni, akkor pont így írta volna.

Ezt nekem annak idején Vajda tanár úr mondta. Bevált.

Ezt érezted az Egyenes labirintus olvasásakor.

Igen, azt éreztem, hogy így írnám, csak sajnos nem tudok úgy írni, mint Pilinszky. Most is keresem a szavakat, hogyan fejezzem ki, amit érzek ‒ a költő tudja. Ott vannak a szavak, van ritmusa a versnek, ahogy a szavak egymás után jönnek, amekkora szünetet tart, hosszú szavak, rövid szavak ‒ csodálatos.

Nem gondoltam volna, hogy a zenei anyag már előbb megszületett.

Szerintem ezért ennyire kidolgozott, gazdag és sokrétű a zenei anyag, mert nem az a helyzet, hogy adott egy kórusdarab, amit lekísér a vonószenekar, hanem létrejön egy univerzum a szavak mögött.

Elgondolkoztam azon, hogy a versek zenei megjelenítése nyomán voltaképp van egy „zenetörténeti teher” ‒ hogy mást ne említsek, Kurtág György kapcsolatát Pilinszky Jánossal, József Attilával, Tandori Dezsővel.

Nekem nem az. Minden kortárs zenét meghallgatok, csodálom Kurtág munkásságát. Mégis nekem inkább jelentenek terhet Beethoven, Haydn és Bartók vonósnégyesei. Talán ezért nem írtam vonósnégyest negyven éves koromig.

Fontosnak tartod, hogy meghallgasd a kortársaid műveit.

Igen, például Dinyés Dániel Hangok közt című podcastsorozatának is minden epizódját meghallgatom. Nem értem, hogyan lehetséges, hogy egy zeneszerzőt ne érdekelje az, akivel egy korban él, az, hogy hogyan gondolkozik, mit alkot és miért. Addig nem is lehet szerintem arról beszélni, hogy kinek szól a kortárs zene, hogyan lehet megszerettetni a fiatalokkal. Ha a saját szakmabelijeinket nem érdekli, miért érdekeljen egy 16 éves diákot?

Tanulsz a kortársaidtól?

Ha tudok, akkor igen. Megeshet, hogy akár tíz évvel később érződik valaminek a hatása, mert idő kell ahhoz, hogy beemelhessem. Az ember nagyon rugalmas, de a szokásokat nehéz levetkőzni. A zeneszerzésben a fordulatok automatikussá tudnak válni, de tudatosan ki lehet jönni a komfortzónából és azt mondani, hogy tudom, hogy ezt így csinálnám, de most másképp fogom. Ehhez évek kellenek. Érdekel, hogy ki hogyan gondolkozik. Csodálatos, mennyire tehetségesek a magyar zeneszerzők. Azt hiszem, ennek a történelmi traumákhoz is köze van.

Azt gondolom, hogy a 20. századot sem dolgoztuk még fel, és ez az egyik oka annak, hogy kortárs művészettel, irodalommal valahogyan nehéz mit kezdeni.

Magyarországon sok az igaz zene, sűrű, erős mondandójú, amelyekből érződnek az egyéni sorsok. Itthon nincs kötelező divat, nem másoljuk a Nyugatot.

A műveidben, az operáidban különösen látszik, hogy a feldolgozás, a generációk története, társadalmi és családi elakadások foglalkoztatnak. Lépcsőnként haladtál a nagyobb formátumok felé ‒ az opera számodra a kiteljesedés?

Számomra igen. A zeneszerzők körében manapság szokássá vált a filozofikus, bonyolult gondolatok láttatása a színpadon, sőt, talán nem is láttatás ez. Ott van a fehér vászon és minden véres ‒ az opera színpadán filozófia jelenik meg. Nekem pedig az opera a nagybetűs színház. Nem írok jobb zenét, mint huszonéves koromban. Tényleg nem. De az évek során megszereztem azt a tapasztalatot, hogy ma már úgy tudok operát írni, ahogyan szeretnék: úgy, hogy számomra is fontos rétegek működjenek benne, miközben a néző számára is érthető marad.

Az operazenének elsősorban mint drámának kell működnie a színpadon. Nem szabad ehhez a műfajhoz nagyképűen hozzáállni. A nehéz filozofikus gondolatok nem jutnak el a nézőhöz.

Regényeket választasz.

Gárdonyi Géza Ida regénye és Móricz Zsigmond Pillangója ugyanazzal a témával foglalkozik és ugyanakkor is játszódik. Házassági történetek. Azt gondolom, hogy jobban értjük magunkat, ha értjük a családunkat. Azt mondják, hogy hét generáción át öröklődnek a dolgok. Én már annak örülök, hogy öt generációig ismerem az őseimet, és tudom, hogy ki volt a szépapám. Fontos megérteni, hogy min ment keresztül a család. Sok mindent hozunk magunkkal, amiről nem is tudjuk, honnan ered.

Ez is része annak a folyamatnak, amiről az Egyenes labirintus kapcsán beszéltünk? A megértés segíti az elengedést?

A megértés önmagában még nem oldja fel ezeket a terheket. Az elengedés inkább akkor kezdődik, amikor az ember meg tudja fogalmazni mindezt. Amikor kiírja magából, vagy egyszer csak megérkezik egy mondat, ami a helyére teszi a dolgokat.

Nagyon aktuálisak az operáid is ‒ üzenetek, felhívások, jelek, de másképp üzennek, mint például a vokálszimfonikus műveid.

A két opera alapjául szolgáló regény nagyon megfeleltethető a családom két ágának. Az Ida regénye városi közegben játszódik a 20-as években, a Pillangó pedig a tanyasi mélyszegénységet mutatja be, szintén a 20-as években. Olyan, mintha apám meg az anyám családjának történetét írnám. Mind a kettőben nő a főhős. A Pillangóban van egy iszonyatosan erős nyomás két emberen, ami a szülőktől, az anyáktól érkezik‒ mindenki akar valamit, hogy ők mit csináljanak. Tehát egy pillanatig nem érdekel senkit, hogy ők mit szeretnének. Van egy nagyon erős társadalmi nyomás, eleve a falu is másképp működik, mint a város. A faluban mindenkit megszólnak.

A faluban nem lehet hibázni.

Nem lehet úgy hibázni. Ha egy falu kiközösít egy embert, mert nem a megfelelő módon éli az életét, nem úgy, ahogy szerintük megfelelő, vagy olyan döntést hoz, ami szembemegy akár a vallással, akár a társadalmi elvárással, akkor kitaszított lesz. És a kitaszítottság egyet jelent a halállal. Ha egy falu ellene fordul valakinek, akkor ott vége van. Megjelenik a hatalommal való visszaélés is. Bodollai doktor azt mondja Zsuzsikának, hogy tudja, hogy szegények, és hogy nyugodtan menjen a szerelméhez, Jóskához, amit a falu nem támogat, mert hát szegények. És akkor mind a két család éhen hal, földönfutó lesz. De a doktor Jóskának jól fizető állást, lakást kínál, csak a Zsuzsika menjen fel néha vizsgálatra a doktor úrhoz, és viselkedjen szépen.

Aktuális.

Hát gondolkozzunk el róla, mennyire aktuális. Ez 100 évvel ezelőtti sztori. És tulajdonképpen itt egy döntést kell hozni, hogy oké, akkor vagy az van, hogy hozzámegyek a módos cipészhez, akihez szánnak, és akkor nem a szerelmet választom. Ha a szerelmet választom, akkor szegényen kitaszít az egész falu, éhen halunk, se munka, se lakás, se semmi. Kérdés, hogy olyan nagy lesz még a szerelem fél év múlva is, amikor már nincs mit enni. A harmadik lehetőség, hogy a szerelmemet választom, és néha meglátogatom a Bodollai doktort. Az egész regényben egyetlen igazán erkölcsös és karakán szereplő van: Zsuzsika.

Arra utalsz, hogy a regény rajta keresztül a korabeli nők helyzetét világítja meg?

Olyan korban van, amikor a nők még nem mehettek egyetemre, nem lehettek orvosok, a jogalkotásban sem vehettek részt. Látunk egy tanyavilágot, ahol egyetlen ember van, egy kislány, akinek helyén van a szíve, kiáll magáért, és még a Bodollai doktort is elküldi melegebb éghajlatra. És pont a férfiak, a társadalom elismert tagjai viselkednek minősíthetetlenül. Nem gondolom azt, hogy „muzeális” dolog 100 évvel ezelőtti regényekkel foglalkozni, mert amíg nem értjük, hogy a nagymamám vagy a te dédapád abban a helyzetben milyen döntést hozott, addig nem tudunk a saját életünkben felelősséget vállalni a döntéseinkért. Ez a mai közéletre is igaz, az egész történelmünkre igaz:

amíg a történeteinket nem ismerjük és nem dolgoztuk föl, addig nem tudunk hiteles életet élni.

Meg tudod ragadni, mi a különbség, amikor egy vershez és egy regényhez nyúlsz?

A regényhez azért nyúlok, mert operát írok, és az nekem színház. Abban játéknak kell történni, interakcióknak. Már a színpadi jelenlétnek is ritmusa van, a mozgás, a fények változása, a jelmezek. A versben egyetlen kimerevített pillanatot látunk. Egy vers önmagában zene. A zenei világommal megpróbálok egy külön univerzumot létrehozni a versnek, megágyazni a versnek, elhelyezni azt a verset egy olyan világban, ahol másképp tud újból kivirágozni. A vers számomra kész műalkotás, a regény más, ott van a történet, amit az író is meg tudna írni még egyszer másképp. Egy változatot, hasonló tematikával. Ez természetesen nem általános igazság ‒ én érzem így.