Félig teli

Harmincöt év a színpadon, harminc a Sugarloaf zenekarban. Számtalan megélt hazai és nemzetközi siker, és legalább ugyanennyi elengedett nagy lehetőség. Tóth Szabi, a Sugarloaf zenekar alapítója és vezetője ma is „félig teli pohár”-ként tekint az életre. Lazarus című legújabb lemezük után épp impulzus-gyűjtő, a medence aljáról a felszín felé tartó állapotban van. Az Év Könnyűzeneszerzőjeként kitüntetett zenésszel túlélésről, idealizmusról valamint a közélet és a közösségi média árnyoldalairól is beszélgettünk.

Azt mondtad egy nemrég megjelent interjúban, hogy kétféle állapot létezik számodra: a fent és a lent. Most melyik állapotban vagy?

Most légüres térben vagyok.

Az mit jelent? 

Tavasszal jelent meg Lazarus című új lemezünk; abban kiadtam mindent, ami bennem volt a lenti állapotban. Ilyenkor mindig automatikusan jön a felemelkedés. Olyan ez mint, amikor leérsz a medence aljára, kifújod az összes levegőt, aztán elrugaszkodsz, és jössz föl a víz felszínére. 

Ilyenkor mit teszel?

Gyűjtöm az impulzusokat a folytatáshoz. Úgy is mondhatnám, Kodályhoz és Bartókhoz hasonlóan: anyaggyűjtésben vagyok.

Mit gyűjtesz ilyenkor: gondolatokat, zenei ötleteket, esetleg konkrét dallamokat, sorokat jegyzel fel?

Olyan világban élünk, amikor rengeteg inger éri az embert mindenfelől, óriási megosztottságok vannak, ezektől igyekszem távoltartani magam és a művészetemet. Azok közé a szerzők közé tartozom, akik arról beszélnek a dalaikban, ami éppen érdekli, megérinti őket: társadalom kritikától, a szerelmen, csalódáson át az örömig bármi. De nem is annyira konkrét dolgokat gyűjtök. Inkább törekszem arra, hogy megtaláljanak a jó témák.

Akkor ez inkább egyfajta befogadó állapot: nyitottság a világra?

Igen. Igyekszem kitárni a szívemet, lelkemet. Ami bennragad, megpendít bennem valamit, úgy érzem, van vele feladatom, mondanivalóm, azt megtartom, ami átmegy rajtam, azt pedig elengedem. De nagyon nehéz az alkotás folyamatáról beszélni. Szinte lehetetlen megfogalmazni ebből bármit is olyan embereknek, akik nem alkotók, mert az egész olyan, mint amikor ejtőernyővel kiugrasz egy repülőből és megérzed, ahogyan hat rád a gravitáció. Leírhatatlan érzés.

Hogyan válhat valaki alkotóvá? Vagy szerinted arra születni kell?

Nahát, ezen még soha nem gondolkodtam! Igen, szerintem erre születni kell, mert ez az önkifejezés egyik módja. Persze bizonyos értelemben tanulható, ahogy a színészmesterséghez is elsajátíthatod, miként bújhatsz bele más emberek bőrébe hitelesen. Ám mégis úgy érzem, kell hozzá valamiféle alapvető ösztön, amit nem lehet tanulással pótolni.

A korábban említett interjú címében a zeneipar túlélőjeként aposztrofálnak téged. Egyetértesz ezzel az állítással?

A zeneipar túlélője? Ez találó! 

Miért?

Ha egy előadó csak az aktuális trendeket követi, akkor amint azok kimennek a divatból, ő is szépen kikopik. A Sugarloaf indulásakor gyakran ért minket kritika amiért nem követjük a trendeket, nem lehet minket beletenni egyik konkrét műfajba sem. Van ebben pop, reggae, ska, rock and roll…minden. Hosszú évek alatt azonban megértette a közönség, ha nem is lehet minket máshoz hasonlítani, még megvannak azok a jellemvonások, amelyek kiadják egy zenekar karakterét. Azért tartom magam a zeneipar túlélőjének, mert soha nem foglalkoztatott a megfelelési kényszer. Akinek tetszik, amit csinálunk, az jön velünk. Akinek nem, azzal sincs semmi baj, hiszen a zenehallgatás szubjektív: mindig a saját érzéseinkről szól. Lehet, hogy nem hallgatsz minket rendszeresen, de ha van egy dal, ami jó pillanatban üt meg téged, akkor azzal tudsz azonosulni és arra az időre velünk együtt utazni.

Az, hogy túlélő vagy, együtt jár egyfajta újjászületési képességgel?

Ha a Sugarloafot nézzük, akkor mindenképp. Harminc év alatt számos tagcserét éltünk meg, ami sosem csak vérfrissítés, hanem mindig megújulás is. Olyankor úgy ugrasz a mélybe, hogy még nem is látod, mivé alakultok együtt. 

A zenekarod történetének mérföldköveit le lehet írni a tagcserékkel, és főleg az énekes váltásokkal. De eközben van egy harmincöt éves alkotói életutad is. Ebben milyen mérföldköveket látsz?

A szakmai és közönségdíjak lehetnek ilyenek. Jelentős állomás a karrieremben, amikor az első dalunkat (Movie – a szerk.) elkezdték játszani a külföldi zenecsatornák. Régi bakancslistás célkitűzésünk volt a 2023-as szimfonikus koncert. Hihetetlen érzés volt, amikor először szólaltak meg a dalok hatvanfős zenekarral. Ám mégis azokat a pillanatokat emelném ki, amikor azt látom, megérinti a közönséget, amit csinálunk. Amikor odajönnek koncert után, és megkérdezik: „Te, abban a dalban ez és ez a sor jelentheti azt, hogy…?” A mi dalainkra különösen jellemző a kétértelműség. Szeretjük, ha egy dal arra készteti a hallgatót, hogy elmélyedjen benne, olvasson a sorok között, és felfedezze azt, ami kimondatlan benne. Ezeket a pillanatokat tartom a szerzőségem legnagyobb elismerésének, mert ezek mindig nagy lendületet adnak a folytatáshoz. 

Olyan volt, hogy nagyon félreértettek valamit és mást akartak belemagyarázni a dalodba?

Nem jellemző, de a legutóbbi lemezen van egy ilyen dal.

A Kedves kommentelő?

Igen. Sokan úgy értelmezték, hogy megsértődtünk. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Sőt, ebben a dalban igyekeztünk minél egyértelműbben fogalmazni, emiatt többször finomítottunk is rajta. 

Túl szókimondó volt?

Inkább dühös. Annak is szántam, csak inkább az edukációs tartalmát szerettem volna kidomborítani: felhívni a figyelmet arra, hogy gondolkozz, mielőtt odakommentelsz valakinek, képzeld bele magad a másik bőrébe, mert az üzeneted másik pontján is egy ember van. Azt hiszem, ha a dalunk hatására, csak egyetlen ember is képes visszább venni a stílusból, akkor már nyert az egész világ.

Mit gondolsz, a közösségi média miként változtatta meg a zenész létet, illetve a közönséggel való kapcsolatot?

Legyünk őszinték, a közösségi médiát nem a mi generációnk pörgeti. Az előző nemzedék – a mi nagy öregjeink – idejében mindössze egyetlen televíziós csatorna volt, egyetlen rádió és egyetlen szervező iroda, az ORI. Nehéz volt bekerülni, de ha egyszer szerepeltél a tévében, másnap megismertek az utcán. Azaz bizonyos értelemben gyorsabb és egyszerűbb volt híressé válni. Amikor mi indultunk a 90-es évek közepén, még mindig számított az egyediség, de már inkább a kiadók domináltak. Akinek szerződése volt, szponzorai, kapcsolatai, kit tudott kerülni dolgokat. Szélesebbé vált a zenei paletta, ugyanakkor még mindig a zenetévé és a Danubius Rádió határozta meg az irányt. A korábbihoz képest lassabb lett egyről a kettőre jutni, mert amíg nem kerültél be abba a körbe, hogy játszák a dalaidat, nehéz volt megtalálni a közönségedet. Emlékszem, az első években még magunk plakátoltuk ki a koncertjeinket. Egy pályakezdő előadónak láthatóvá válni ma már sokkal egyszerűbb. Bárki feltöltheti a dalait a platformokra. Egész másként lehet közönséget szerezni, mint korábban. Ha olyat csinálsz, ami rezonál egy aktuális trendre, az gyorsan fel tud emelni. Az a ranglétra, amit mi megjártunk mire egy fesztivál nagyszínpadig eljutottunk, nagyon lerövidült. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom megítélni. Mindenesetre kétkedve nézek azokra a pályatársaimra, akik nagyon kapaszkodnak a közösségi mediába. 

Van az a mondás: ha nem látszol, nem játszol.

Én is hallottam, de én ezzel nem akarok foglalkozni. Nem akarom az online jelenlétemet csak azért felpörgetni, hogy látszódjak. Szerintem hiteltelen lenne. Egyébként is dühít, amikor őrült nézettséget hozó videókat organikusnak hazudnak, miközben egyértelműen látszanak a farkasfogak. Általános iskolában tanuljuk a függvényeknél: ami organikus, az mindig folyamatos. De sok esetben le föl változik a nézettség annak megfelelően, mikor raktak mögé fizetett hirdetést. Dehát a showbiznisz mindig is hazug szakma volt.

Hazug?

Persze. Minden a látszatról szól. De ez nem magyar jelenség. Mindenki szépít valamit, a másikra licitál, próbál több pénzt és manipuláló tényezőt felhasználni, ezzel befolyásolva a számokat. Nézettségekben és hallgatottságokban gondolkodik mindenki.

Én értékekben és mélységekben szeretnék gondolkodni.

Ha elkapom vele a közönséget, akkor örülök, de ha nem, akkor sem kezdek el milliókat költeni arra, hogy felboostoljak egy videóklipet.

Te miben méred a dal sikerét, a dal értékét?

Az online adatokból minimum gyököt kell vonni. Én legalábbis ezt csinálom. Mint szerző, a sikert szerintem csak a közönség visszajelzéseiből tudod megítélni. Ha táncolnak, énekelnek, csápolnak a dalaidra és érzed a bőrödön, hogy oda-vissza kapcsolat jött létre, akkor biztosan tudhatod, jó az, amit csinálsz. Ha pedig inkább beszélgetni, telefonozni kezdenek a dalod alatt, vagy elmennek sörért, akkor valószínűleg nem ragadtad meg őket.

Harmincöt éves pályád során soha nem volt olyan, amikor azt fontolgattad, abbahagyod?

Olyan volt, hogy szüneteltetni akartam, mert elfáradtam. 

Kiégtél?

Kiégni soha nem égtem ki. Csak tudod, a zenészek mindig rinyálnak: ha sok a buli azért, ha kevés, akkor meg azért. Engem a koncertezéssel járó utazás nagyon kifárasztott. De Magyarországon nehéz szünetet tartani és a háttérbe vonulni, mert akkor egyből jön a menedzsment, a kiadó, hogy most nem lehet abbahagyni, mert új lemez kell, promóció stb. Most is épp jubilálnunk kéne, mert harminc éves a zenekar, mi mégis úgy döntöttünk, visszább tekerünk kicsit, mert szükségünk van egy kis pihenésre, hogy újult erővel tudjuk folytatni harminc év után is. 

Mit csinálnál, ha nem zenélnél?

Az Enci (Muri Enikő – a szerk.) érkezése előtt például filmet akartam rendezni. Összegyűlt az évek alatt három forgatókönyvem, és gondoltam megcsinálom. Ám jött Enikő és annyira lelkes volt, hogy újra lázba hozta a zenekart. 

És azon nem gondolkoztál még, hogy létrehozz egy önálló Tóth Szabi produkciót? Mondjuk szóló est a harmincöt éves jubileum alkalmából?

Ugyan. Mit csinálnék én egy ilyen esten? Bennem sosem volt akkora exhibicionizmus, hogy kiálljak egy szál gitárral és énekeljek. Ráadásul nem is tudok olyan jól énekelni, amennyire csodálatos hangú frontemberei voltak a Sugarloafnak. Óriási minőségbeli visszaesés lenne.

Mégis te vagy a zenekarvezető, tőled indulnak a dalok.

Ez igaz, de én mindig mi-ben gondolkozom, nem az én-ben. A zenekarunkat önálló individuumok alkotják, ebből áll össze az egység. Ettől működik jól. Én nem szeretek a középpontban lenni.

A beszélgetés elején utaltál arra, hogy bizonyos dolgoktól szeretnél távolságot tartani. Az utóbbi időben heves vita alakult ki a szakmában a zenészek politikai állásfoglalásáról. Te is többször nyilatkoztál a témában. Mit gondolsz, minek van helye egy zenei színpadon? Mekkora a szabadsága az alkotónak?

Ez egy nagyon érzékeny téma. Kínosan figyelek arra, hogy soha ne menjek neki egyetlen zenészkollégának sem emiatt. Mindenki a saját sorsának a kovácsa.

Nekem is van véleményem a közéletről, de soha nem politizálnék a színpadon.

Ennek nem a koncert a helye, nem ezért érkeznek az emberek. Egy koncerten végre van másfél-két óra, amikor nem a telefon és az online ingerek a legfontosabbak, hanem a közösen megélt pillanat. Számomra egészen érthetetlen az, hogy tartasz egy koncertet: ott van néhány száz, vagy ezer ember, aki jól érzi magát, énekli a dalokat, létrejön egy közösségi élmény, mindenki kezdi elfelejteni a mindennapi gondjait, majd két szám között tartasz egy politikai credot, amivel egy pillanat alatt megosztod a közönséged. Mert a politika eleve megosztó. Ha megfordítom a helyzetet és mint közönség tekintek magamra, akkor is úgy érzem, ilyenkor olyasmit tolnak rám, amivel nem akarok azonosulni. Hiába éreztem addig jól magam a koncerten, onnantól elkezdek feszengeni. Ott maradok, mert kifizettem a belépőt, talán még meg is tapsolom őket a végén, de biztosan nem azzal az élménnyel megyek haza, hogy ez volt életem koncertje. Márpedig szerintem

egy előadónak kutya kötelessége azzal a céllal felállni a színpadra, hogy az emberek életük egyik legjobb előadásának élhessék meg az eseményt. Mindig erre kell törekedni! Ezt egy politikai geg miatt tönkretenni szerintem méltatlan.

Mikor átvetted az Artisjus-díjat, azt a tanácsot adtad a fiatal dalszerzőknek, hogy a mesterséges intelligencia helyett a természetes intelligencia fejlesztésére fókuszáljanak. Mi az a képesség szerinted, amire szüksége van egy dalszerzőnek a mai korban?

Nemrég mondtam a tizenhét éves fiamnak: „Tudod, mit sajnálok? Azt, hogy a fiatalkorotokból kimaradnak a metaforák.” A mesterséges intelligencia ugyanis ebben a pillanatban nem tud kétértelműen beszélni, mély érzelmeket kifejezni, metaforákat alkotni. Ez a fajta nyelvi igényesség sajnos már az emberi dalszövegekből is kezd kikopni. Ezért nem tartom jónak, ha a mesterséges intelligenciát tesszük a figyelmünk középpontjába, és attól várunk inputokat. Persze ez egy év, két év múlva egészen megváltozhat, de jelenleg még igazán jó rímeket sem tud generálni. Az engem is megrémiszt, hogy a zenei megoldásai mennyire bámulatosak: egy perc alatt kreál egy nagyzenekari hangzást. De a dal akkor jó, ha a zene és a szöveg fúzionál és létrehoz valami mélyebb értelmet, ami több a puszta hangoknál és szavaknál.

Visszatérve a Sugarloaf-ra: pályátok igéretes nemzetközi karrierként indult. Nincs benned hiány ezzel kapcsolatban?

Nincs. De mondok valami érdekeset. 2001-ben meghívást kaptunk egy három hónapos turnéra Kuvaitba, ahol minden nap 3-4000 fő előtt kellett volna játszanunk. Minden készen állt, erre jött szeptember 11., és lefújták az egészet. Néhány évvel később a Hunny Bunny és a Vadvirág című dalunk kijutott Ázsiába, és megkeresett minket a Fuji Records, hogy kiadná a lemezünket és szervezne egy promóciós turnét. Akkoriban az Universal Music-kal volt worldwide szerződésünk, ám annyira húzta az időt a magyar és a japán iroda, hogy végül meghiúsult a dolog. Aztán pár éve megint megtaláltak minket, ezúttal Koreából. Megcsináltuk a kiajánló anyagunkat, elindultak a tárgyalások. És mi történt? Beütött a COVID. Szóval mindig jött egy nagy lehetőség, elhúzták előttünk a mézesmadzagot, aztán valami rajtunk kívülálló okból mindig meghiúsult. Én hiszek a sorsszerűségben, és úgy vagyok vele, valószínűleg a Jóisten nem ezt az utat szánta nekünk. 

Mi az, amitől exportképes lehet szerinted a magyar popzene?

Csak a saját zenénkről tudok beszélni: szerintem a világa miatt. Számomra hihetetlen, hogy Japánban vagy Hongkongban játszák a dalainkat, magyarul. A magyar nyelv játékossága, dallamvilága az, ami érdekes számukra. És van még egy dolog: ahogy mondani szokás, sírva vigad a magyar.

A mi mollos hangulatú dalainkra keleten nagyon jól rezonálnak. Nem ezt szokták meg az amerikai produkcióktól.

Azok többségében dúros, vidám dalok, lehet rájuk bulizni, de a moll-ra épülő dalok azok, amik igazán megcsavarják a szívet. Mondták is: unják már az amerikai zenekarokat és vérfrissítést szeretnének. 

Ez mind kelet. Mi a helyzet a nyugati exporttal?

Az pusztán pénz kérdése. Amikor az X-Faktorban dolgoztam, volt egy elképzelés, hogy építsük fel az egyik résztvevőt: legyen egy magyar világsztár. Több tárgyalás is indult nemzetközi partnerrekkel, akik mindent beáraztak. Megmondták mennyibe kerül egy közös dal Pharrell Williams-szel, hány ezer dollárért teszi ki Britney Spears a videóklippet a közösségi média oldalán, és a többi. Ez csak a pénzről szól. Még a Billboard-nak is megvan a listaára. De szerintem ez így elég hiteltelen. 

Ti a külföldi zenecsatornákon keresztül jutottatok odáig, hogy az 1995-ös James Bond-film főcímdaláért versenyeztetek négy másik dallal. Mit gondolsz: mit változtatott volna a karriereteken, ha a ti dalotok lesz a Pierce Brosnan főszereplésével készült film zenéje?

Ha nem tudod ezeket a dolgokat hamar elengedni és a helyén kezelni, akkor ebbe hamar bele tudsz hülyülni. Nem is szeretem a „mi lett volna, ha…” típusú elmélkedéseket. Hihetetlen nagyképűek lettünk volna, abban biztos vagyok, mert akkoriban nagyon öntörvényű zenekar voltunk. De szerintem nem is létezne ma már a Sugarloaf. Az egy olyan életet jelentett volna, ami tőlem távol áll. Ki kellett volna költöznünk külföldre, amitől én rosszul érezném magam. Én itthon szeretek élni: itt van a családom, itt vannak a barátaim. Biztos sikeres életet lehetne élni, de hiába ülnék egy hatalmas házban, attól nem lennék boldogabb. 

Sok interjúban mondod magadról, és most engem is meggyőztél: te tényleg idealista vagy.

Abszolút. Engem az idealizmusom hajt: a remény abban, hogy a lehető legjobban alakulnak a dolgok. Pedig hidd el, idealista emberként roppant nehéz megélni a csalódást. Ezért is mondtam azt a hasonlatot a medencével a beszélgetésünk elején. A nehézségek idején, szándékosan hagyom magam elmerülni: megvárom, míg leérek oda, ahonnan már nincs lejjebb, akkor viszont elrugaszkodom és irány fölfelé. Két-három nap alatt mindig kijövök a kiábrándultság állapotából, és életvidáman tudom újra a dolgok jó oldalát látni. Tudod, a félig teli poharat a félig üres helyett. Ez vagyok én.

Fotó: Labancz Viktória