Hősök és énekek

A hőskultusz nem pusztán múltidézés: élő hagyomány, amely meghatározza, hogyan gondolkodunk a bátorságról, nemzetről és önmagunkról. Ács Pál irodalomtörténész Hősök és hősénekek című könyvében a hőskultusz kialakulását vizsgálja. Az Artisjus-díjas szerzővel a magyar irodalom korai hőseiről, a históriás énekek és a nemzeti hőskultusz kapcsolatáról, a dalban elmondott történetek közösségformáló erejéről, valamint arról beszélgettünk, hogyan él tovább mindez a modern popkultúrában. 

Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás – a hősök vagy a hősénekek?

– Ez valóban lényeges kérdés. Homérosszal kapcsolatban még a huszadik században is sokat vitatkoztak arról, hogy Odüsszeusz, Akhilleusz és a többiek vajon azért lettek hősök, mert megénekelték a tetteiket, vagy pedig a figurák vonzották magukhoz a történetüket. Rejtélyes dolog, nem lehet pontosan tudni, mikor kezdődik a hősformálás, a kutatások azt igazolják, hogy a hősök megelőzték a róluk szóló énekeket. Ez persze nem azt jelenti, hogy a történetek mindig konkrét és valós személyeket jelenítenek meg; sok bennük a fiktív elem. Ebben a könyvben közismert emblematikus figurák történeteit fűztem össze: Árpád vezér, Szent László, Bánk bán, Toldi, Kinizsi Pál, Szondi György a főszereplők. Abból indultam ki, hogy a hős a hősénekek főszereplője, és arra rakódnak rá mindenféle járulékos elemek: történetek, énekek, képzőművészeti ábrázolások.

Vagy éppen síremlékek?

– Érdekes, hogy az ókortól a mai napig milyen fontos eleme ez a hőskultusznak. A könyvben részletesen szó esik arról, hogy a 19. században hogyan keresték Szondi György elveszett sírját. Még Arany János is részt vett ebben. Mert úgy érezték, szükséges egy sírhely is, ahová a nemzet fiai egy bizonyos emléknapon elzarándokolhatnak, hogy tiszteletüket leróják.

Miért újdonság az az állítás, hogy a hős megelőzi a hősénekeket?

– Mert az irodalomban sokáig elképzelhetetlennek tartották, hogy ne az eposz – mégpedig a homéroszi típusú eposz – legyen mindennek az eredője. Ahhoz hogy ez megváltozzon, kellett a huszadik században például Pierre Nora, nagy francia tudós, aki alapos kutatásokat végzett az emlékezetkultúra és a hőskultúra területén, valamint sokak közt a magyar származású amerikai kutató, Gregory Nagy, aki a hőseposzt a hőskultuszon belül tárgyalta. 

A hősénekek nem történeti dokumentumok, a könyv előszavában pedig azt is kijelenti, ezek a szövegek esztétikai értelemben gyengék. Miért képezhetik mégis irodalomtörténeti kutatás tárgyát?

– A mai irodalomfelfogás szerint gyengék. A hősök organikus fejlődés során nyerik el azt a formájukat, ahogyan ismerjük őket. Mi elsősorban 19. századi eminens írók tollából ismerjük a hőseinket, de ezeknek volt háttere, mégpedig a 15-16. századi epikus énekek, amelyekben először megjelentek ezek a hősök.

Tehát az “ízlés hajnala” előtti időkben, ahogy Arany mondja.

– Igen. Ezt fogalmazta meg Arany mégpedig Zrínyiről, hogy ő is az “ízlés hajnala” előtt költött. Az ízlés az övé, Aranyé, a saját korának ízlése: az, ahogy ő a Toldit megalkotja. A hősénekekben a hős megformálása: bizonyos epikus gesztusok, hőstettek erőteljes megjelenése és megfogalmazása lényegesebb, mint az a fajta kidolgozottság, ami Arany János költeményeit jellemzi. A lényeg, hogy kialakul a hős, az ő története, és kialakulnak azok az epikus gesztusok, gegek, amelyek hozzá kapcsolódnak. Sőt a hőskultuszban még egy sor rekvizítum is megjelenik: használati tárgyak, fegyverek stb. Mint például Toldi Miklós állítólagos fegyverei, amelyek a Bécsi kaput díszítették egykor. Persze ez mind csak fikció, mégis jól mutatja, hogyan épül fel a hős és az ő kultusza. A könyvben több hasonló példát is bemutatok a honfoglalók tárgyi emlékeitől a Bánk bán-történet Gerturdisának síremlékén át Kinizsi síremlékéig. Emellett azt próbálom bizonyítani, hogy a régi művekben, mint a leghíresebbikben – Ilosvai Péter Toldijában – már ott van a hősformálás epikus gesztusainak a sora, a jellemző cselekedetek, a hős karaktere és egyéb kevésbé észrevehető, de jellemező visszatérő motívumok.

Mint például?

– Hosszasan elemzem a könyvben a Toldiból azt a jelenetet, amikor Miklós és a cseh vitéz a Margitszigeten készülnek párbajozni: két csónakkal mennek át, de Toldi visszarúgja az egyik csónakot. Ez egy erős hősepikai motívum, ami más művekben, mi több a 20. századi filmes kultúrában is megjelenik.

Melyik filmre gondol?

– A Volt egyszer egy vadnyugatban ugyanezt a motívumot használja az alkotó, csak épp nem csónakkal, hanem lovakkal. A fehér cowboy-t, – akit Charles Bronson alakít – egy vasútállomáson lovakkal várják a gengszterek, ám a hős azt mondja: „Több lovat hoztatok a kelleténél…” – majd az ezt követő pisztolypárbajban végez ellenfeleivel.

Mi volt a hős kritériuma, ismérve a korabeli gondolkodásban, és kit nevezünk hősnek ma?

– Erre sok meghatározás van Homérosztól Jorge Luis Borgesig. Én úgy mondanám: a hősökről alkotott képzeteinket az a vágy hajtja, hogy olyanok lehessünk, amilyenek szeretnénk lenni, de tudjuk, hogy nem lehetünk. Tehát egy ideálkép. Homérosz sokszor hangsúlyozza, elbeszéléseinek generációkkal korábbi hősei sokkal erősebbek voltak, mint saját korának emberei. Hát nem ilyen a mi Toldink is? Ugyan Arany János már egy lelkileg szofisztikáltabb, mélyen érző hősalakot rajzol elénk, az Ilosvai-szöveg mégis főként ilyen herkulesi erejű héroszra épít.

A könyve címében is szerepel az énekek szó, ami a kollektív emlékezet zenei, szóbeli, közösségi dimenziójára is utal. Miért fontos, hogy a hősiességet ne csak történetként, irodalomként, hanem énekelt hagyományként is tekintsük?

– Noha zenés kísérettel előadott irodalmi műveknek tekintjük őket, a hősénekek valójában sem irodalomnak, sem zenének nem mondhatók a mai értelemben; inkább egy sajátos, korabeli médium részei voltak. Az énekmondóknak olyan szerepük volt, mint ma a televíziónak vagy a sajtónak. Tinódit úgy képzelhetjük el, hogy utazgat városról városra, és szórakoztatja az embereket. Antik mitológiai vagy bibliai történeteket énekel, de főként elmeséli a várháborúk történetét. Ebbe a repertoárba emeli be a hősénekeket is, mert úgy érzi, ezekkel is hatással tud lenni a hallgatóságra. A régiek számára a történetmesélés természetszerűleg összekapcsolódott a zenei előadásmóddal – már az ókori eposzokat is rapszódoszok, azaz énekmondók adták elő. Ám ezek zeneisége közel sem olyan volt, mint Mozart vagy Mahler muzsikája. Sajátos előadásmód volt, amit ma már inkább monoton kántálásnak érzékelünk. Nem véletlen, hogy amikor a mai énekmondók, mint Csörsz Rumen István, hőséneket adnak elő, ezeket rövidítik, hiszen tisztában vannak a mai közönség figyelmének korlátozottabb voltával.

Idén ünnepeljük a magyar dalszerzés évét. Adja magát a kérdés: ezek a hősénekek tekinthetők a magyar dalszerzés legkorábbi emlékeinek?

– Nem tudjuk biztosan, mi volt a legkorábbi, de mindenképpen a magyar ének- és dalkultúra gyökereihez vezetnek vissza. Tinódiról tudható, hogy zeneszerző is volt, hiszen a saját dallamaira énekelte költeményeit. A dallal viszont nekem van némi fenntartásom, azt én rövidebb műfajnak érzem a históriás énekeknél, ám tágabb értelemben mindenképp belefér. A könyvemben tárgyalt, 15. században keletkezett, zarándokok által énekelt László-ének például dalnak, zarándokénekek mondható. Ráadásul nagyon fontos irodalmi szövegünk, amelynek latin és magyar változata is ismert. Az is kétségtelen, hogy mindet, az összes itt tárgyalt hőséneket énekelték, a ma ismert szövegvers csak jóval később alakult ki. Ez valóban az a kor, amikor az ének és szöveg elválaszthatatlan volt. 

A hősénekek is a közösség önazonosságáról szóltak, volt egy identitásformáló hatásuk. Lát párhuzamot a mai dalokkal? A mai popkulturának lehet ilyen identitásképző szerepe?

– Persze. Pontosan meg is határozható, milyen népszerűek voltak a hősénekek, ugyanis Stoll Béla irodalomtörténész elkészítette a kéziratos énekeskönyvek bibliográfiáját. Kutatásaim során azt találtam, hogy a Bánk bánról szóló ének sokkal népszerűbb volt, mint a szerző, Valkai András többi darabja. Ezt onnan lehet tudni, hogy újra és újra lemásolták egészen a 19. századig. Abban az időben, amikor Katona drámát írt belőle, a Bánk bán-történetet még kéziratos énekeskönyvbe is másolták. Az is roppant érdekes, hogy ez a félig-meddig irodalom alatti kultúra ilyen  másolatokon keresztül ér el Arany Jánosig, aki gyakorlatilag a vásári ponyván talál rá Ilosvai Toldijára. Mindenképp van hasonlóság, bár akkor még nem is nagyon volt más szórakozási lehetőség. Nem volt se rádió, se televízió, pláne Spotify. Azt mondják, Jókai művei egyes számítások szerint a milliós példányszámot is elérték. De az ország is sokkal nagyobb volt! Mindenesetre a hősénekek is népszerűek voltak, azért is kerültek bele az énekeskönyvekbe. Mindenképpen hidat képeznek a népi hősképződés, a 19. században létrejövő, erősen nemzeti alapú epikus énekköltészet és a popkultúra között. Ez egy eleven folyamat. 

A Mohács 500 évforduló apropóján nemrég készült el és ment sikerrel a Hunyadi-sorozat, ami a 21. századi közönségnek próbálja elmesélni a 16. századi hős történetét. A film a közbeszéd tárgyává tette a hősiesség témáját és a múlt értelmezését: hogy miként gondolunk a saját múltunkra. Ön szerint mit árul el a mai hősábrázolás arról, mit gondolunk ma a hősiességről?

– Őszintén szólva az ilyen feldolgozások nem az én világom, én a 16. századi énekköltészet dicséretét próbálom megfogalmazni. Amikor terveztem a könyvem, magam is gondoltam Hunyadi Jánosra, hiszen kétségkívül az egyik legnagyobb magyar hős; még külföldön is így tartják őt számon. De ahogy Aritsztotelésztől tudjuk, egy igazi epikus műhöz, kell egy jól elmondható eleje-közepe-vége történet; Hunyadi esetében viszont én nem éreztem a sztorit. Egyértelmű a hős személye, de nincs meg hozzá a megfelelő fennmaradt epikus történet. Persze a forgatókönyvírónak jogában áll létrehozni egy új sztorit, felduzzasztva és különféle elemekkel kiegészítve a forrásokat, ám ez nem egy eleven és nem szűnő hagyományból táplálkozik, hanem valamiféle hagyományteremtés igényéből. Az, hogy Hunyadit egy ilyen erotikus töltetű figurának ábrázolja a rendező, azt jelzi, a közönség igényeit próbálta kielégíteni. És az is látszik, erre van igény. De mondom, szerintem inkább a hiányt próbálja meg betölteni, hiszen ahogy Borges is mondja: hősökre mindig szükségünk van.

Milyen szerepe van a nyelvnek, a retorikának abban, ahogyan a hősöket megjelenítjük?

– A hősök és a régmúlt eseményei mindenképpen történetekbe vannak zárva. Hirtelen a László-ének jut eszembe. Szent Lászlóról maradtak fenn történelmi emlékek, amelyekből megrajzolható történelmi személye, mégis az alakjáról alkotott mai képünk a históriás énekeken és azokon a képsorokon alapul, amelyek a középkori templomok falain megmaradtak. Még ha nem is ismerjük a legendáit, a hős jellemvonásai lerakódnak az idők során az emlékezetben: a bátorsága a pogányok elleni küzdelemben, az ereje, a hatalmassága, a lovagiassága, a vitézsége a lányrabló kunnal szemben. Ezek a 15-16. századi énekmondók – Ilosvai, Valkai, Tinódi – azért fontosak, mert ahogy ők látták nagy hőseinket, mi is úgy tudjuk elképzelni őket. Ehhez persze kellett a 19. század, és olyan zseniális szerzők, mint Arany, akik nyelvi megformáltságukban is örökkévalóvá tették őket.

Lát-e folytonosságot a 15-16. századi hősök irodalmi reprezentációja és a 48-49-es hősök ábrázolásában?

– Mindenképp. Elég csak arra gondolnunk Petőfi hány történelmi példát ragadott meg a költeményeiben. Tudta jól, hogy a történelmi hősök megidézésével tud hatni a hallgatóságára. Amikor azt mondja, „kik szabadon éltek, haltak…” akkor a nemesi hagyományra épít, hiszen jól tudjuk, nem mindenki élt szabadon. Máskor a népi érzelmekre céloz és Dózsa Györgyöt idézi. Petőfi forradalmár volt, ezért a történelmi képeiben nemzeti hősöket alkot meg, akiket az idegen elnyomó hatalom eltipor és tönkretesz. A könyvben azt is vizsgálom, hogyan váltak a történelmi hőseink a 19. században nemzeti hősökké. A legérdekesebb az, hogyan vált a Bánk bán-történet fokozatosan Habsburg-ellenes történetté, mire opera lett belőle. Fokozatosan alakult ki a magyar történelmi tudatban az idegenekkel való folytonos küzdelem képzete és a 48’-as események után vált általánossá ez a kurucos, hősies magyar virtust istenítő elgondolás.

És a mai hőskultuszaink, mint amilyen például az 56-os hősöké, hogyan kapcsolódik a 15-16. századi hőskultusz kialakulásához? Itt is megjelennek a történetekre rakódó tárgyak, sírok, képsorozatok stb.

– A hőskultusz legrégibb elemei gyakran tárgyi emlékek, erről már beszéltünk. Az ókorban is így volt ez már. Mai hőseink tárgyi kultusza azonban leginkább a romantikából származtatható. Főként a napóleoni háborúk francia hőseinek kultusza vált divattá Európa-szerte, és ez a romantikus ízlés, főként a hősök sírjának kultikus tisztelete máig hat. A hősök eltemetése, újratemetése máig roppant érzelmeket tud kelteni. Szondi esetében erre láttunk példát Arany János korából.

Az ön számára melyik magyar hős, illetve hősének a legmeghatározóbb?

– Mindenképpen a Toldi áll legközelebb a szívemhez. Gyerekkorom óta máig vonzódom a mesékhez, és Toldi az egyetlen a könyvből, aki teljesen fiktív alak. Az ő története egy igazi mese. Emlékszem, ötéves voltam, és esténként apám vetítette nekem diafilmen. Én még nem tudtam olvasni, de hamar megjegyeztem a történetet, és volt egy kis székem, arra álltam fel, és szavaltam a társasházunk gangján a szomszédoknak.

Fotó: Labancz Viktória