Karosi Júlia: A szöveg nélküli kifejezésmód ereje

Karosi Júlia jazzénekes. Esztétika és filozófia szakon végzett, majd a Zeneakadémia Jazz Tanszékén szerzett diplomát, ahol ma már óraadóként tanít. A Bartók konzi tanára. Számos jazzformációval játszik, és saját együttese is van. Átiratokat készített többek között Bartók Mikrokozmoszához és Kodály Epigrammájához. A magyar gyökerek mellett a Broadway nagy alakjai, így Gershwin, Cole Porter és Stephen Sondheim műveit is színpadra vitte. Legutóbb Monteverdi-estet tartott a Zeneakadémián. Elnyerte a Fulbright VSR (Visiting Student Researcher) ösztöndíjat, amelynek köszönhetően 2026 őszén egy szemesztert New Yorkban fog tölteni. Az Artisjus Pedagógusi Díjas zenésszel Monteverdiről, jazzről, átiratokról és tervekről is beszélgettünk.

Hogy sikerült a Monteverdi-est?

Óriási élmény volt a Monteverdi ‒ Past & Present teltházas bemutatónk a Zeneakadémia Solti termében. Egyrészt mindig nagy izgalom egy új műsort először eljátszani élőben, másrészt pedig csodás érzés volt, hogy a közönség ilyen kitörő lelkesedéssel fogadta. Ritkán éljük meg, hogy az előadás közben egy-egy darab vastapsot kap. Nagyon hálásak vagyunk ezért a fogadtatásért, és ez nagy erőt ad nekünk a folytatáshoz.

Milyen szerepe van a jazz történetében a klasszikus zenei alkotások feldolgozásának?

A klasszikus zene a kezdetektől fogva áthatja a jazz műfaját, és mindig voltak alkotók, előadók, akik vissza-visszanyúltak egy-egy zenetörténeti korszakhoz, szerzőhöz. Ez nem csak konkrét klasszikus zenei művek átdolgozásában nyilvánulhat meg, hiszen számos esetben a hangzás, a harmóniai váz, a melódiák, vagy éppen a hangszerelés esetében lehet tetten érni ezt a hatást. Nekem a klasszikus zenei inspiráció egyben a saját zenei gyökereimhez való visszanyúlást is jelenti, hiszen klasszikus zenei közegből érkezem, ebben nőttem fel.

Az átiratok, sok esetben kanonikus művek átirata munkásságodban fontos helyet kapnak. Számodra az átirat milyen lehetőségeket ad?

Az én esetemben sokszor már egy mű vokális megszólaltatása önmagában átirat, hiszen gyakran nyúlok hangszeres darabokhoz. Ezen felül az áthangszerelés, az improvizációs részek közbeékelése, ennek megfelelően a zenei formák kinyitása, megtörése, vagy éppen újabb zenei formák hozzáillesztése is mind az átdolgozási folyamat részét képezik. A cél mindig az, hogy minél inkább sajátunkká tegyük az adott zenei szövetet.

Ami igazán az enyém, azzal tudok csak megszólítani másokat, és úgy érzem egy művésznek ez az egyik legfontosabb feladata.

Mit jelent a fejlődés egy jazz-zenész számára?

A fejlődés nekem a folyamatos útonlevést jelenti. Ha azt érzem, hogy megtorpantam, megálltam, vagy beástam magam egy gödörbe, azonnal újra kell értékelnem, és annak megfelelően változtatnom, új utakat keresnem. Nem szabad hagyni, hogy a megszokások irányítsanak, mindig újra és újra vállalni kell a kockázatot. Azt hiszem, hogy ha ezzel a mentalitással állok a művészethez, akkor biztosítom a folyamatos fejlődés lehetőségét. Persze az igazi munka csak ez után kezdődik.

2023-ban kezdted el doktori tanulmányaidat, akkor még Szabó Dániel volt a témavezetőd, aki meg is szokott hívni téged a koncertjeire énekelni. Legutóbb közösen a Rosetta (S)tone projekttel léptetek fel az Opus Jazz Clubban. Mesélnél erről a kapcsolatról és a doktori munkádról?

A doktori munkám címe: A szöveg nélküli vokális kifejezésmód a jazzben. A jazznek van egy erősen szövegközpontú vonala, de ott van mellette a szöveg nélküli interpretáció is. A scat, a hangszeres imitációból született szöveg nélküli kifejezésmód. Először a vokális improvizációban jelent meg, majd később már kompozíciók is íródtak erre a kifejezésformára. Kutatom az anyanyelvi különbségeket ezen a területen, és a szöveg nélküli struktúrák jellegzetességeit. Mivel én magam is szeretek szöveg nélküli témákat énekelni és írni, ezért ez a témakör mondhatni összeforr az előadói-alkotói prakszisommal. Szabó Dániel Rosetta (S)tone-proketjére írt darabjai is szöveg nélküli vokális témákat tartalmaznak, és nagyon izgalmas, ahogyan a megírt és improvizációs zenei folyamatok kapcsolódnak egymáshoz. Dani zenei világa nagyon közel áll hozzám, mindig hihetetlenül inspiráló vele együtt zenélni, ezzel a formációval pedig különösen, hatalmas élmény volt számomra az élő koncert ezekkel a nagy formátumú zenészekkel (Szabó Dániel, Barcza Horváth József, Kántor Balázs és Dés András).

Hol van a határ komolyzene és jazz között a számodra?

Nekem az improvizáció, és az előadás spontaneitása az, amitől az adott zenei anyag átlép a jazz műfajába.

Borzasztó nagy felszabadulást jelent számomra, hogy egy klasszikus művet nem klasszikus énekesként kell előadnom, így hatalmas a szabadságom az előadásban. A Monteverdi-műsorban is voltak részek, melyek technikai megoldásai jazzénekesként más irányba vittek, ezáltal eltértem a klasszikus elvárásoktól, de én úgy éreztem, hogy ez az én utam. Sokszor ezek egészen apró változtatások, mégis sokat számítanak, és a szakavatott fülek meghallják a különbséget. Szintén nagy szabadságot ad a már említett megoldás, hogy időnként elhagyom a szöveget. A szöveges részek frazeálását is szabadabban kezelem, ami például a Monteverdi-művek előadásának kifejezetten jót tesz, hiszen a szerző maga is e szerint instruálta az énekeseit.

Évekkel ezelőtt azt mondtad, hogy sajnálod, hogy a jazzkoncertek szervezői kockázatosnak tartják, hogy „a közönséget leültessék a színpad elé”. A munkáidat nézve úgy érzem, hogy egyfajta harcot is folytatsz azért, hogy a jazzt kiemeld a pubos környezetből.

Talán így van. Az biztos, hogy nehezen élem meg, ha nem kapjuk meg a nekünk járó tiszteletet, megbecsülést és figyelmet. Az a fajta zene, amit mi játszunk, nem háttérzene, hanem aktív befogadói munkát igényel. Meg kell hozzá érkezni, le kell kicsit lassulni, oda kell figyelni, és kinyitni magunkat. Hiszem, és magamon is érzem, hogy ezek a típusú élmények sokkal kiegyensúlyozottabbá tesznek bennünket, mentális egészségünkhöz nagy mértékben hozzájárulnak. Keresem az olyan eseményeket és helyszíneket, ahol lehetőségünk van ezt teljes mértékben átadni és megélni. Az a tapasztalatom, hogy nagyon sokan vannak, akik tudatosan ezeket az élményeket keresik. Őket igen is meg kell tisztelni azzal, hogy számukra is adottak legyenek a megfelelő koncerthallgatási kondíciók.

Azt mondtad egy interjúban, hogy azért Monteverdit választottad, mert közel áll hozzád és a jazz műfajához is. Ezt kifejtenéd?

Szoktam mondani, hogy Monteverdi is már jazz-zenész volt, csak nem tudott róla. Gondolkodásmódja hihetetlenül hasonlít a mienkre. A zenei formák, az egyszerű basszusmenetekre épülő repetitív szólamok, és az erre természetesen illeszthető variációk, improvizációk nagyon ismerősek nekünk jazz-zenészeknek. Pontosan olyanok, mint a nagy jazz örökzöldek formái. Így a variációkat, improvizációs részeket egészen organikusan lehet a már meglévő zenei anyagra építeni. A hangszereléseket Hofecker Dániellel készítettük, aki nagy alázattal és precízitással igyekezett tiszteletben tartani az eredeti zenei anyag íveit, az én ötleteimet, és a zenekar hangzásának, játékának lehetőségeit (Hofecker Dániel – trombita, szárnykürt; Schreck Ferenc – harsona; Komjáti Áron – gitár; Varga Bendegúz – dob). Úgy gondolom, hogy ebből hihetetlenül izgalmas dolgok születtek.

Miért Monteverdi? Hogyan nyúltál hozzá a darabokhoz, hogyan választottad ki az átiratra szánt műveket?

Rengeteg zenehallgatás előzte meg a művek kiválasztását, és inkább azt volt nehéz eldönteni, hogy mit ne tegyünk a műsorba, mert annyi sok szép művet találtam, amit szívesen átdolgoznék. Bő egy évvel ezelőtt a Lisztkukacok matiné koncertjén énekeltem Monteverdi Lamento della Ninfa című darabját, és azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy szeretnék egy egész estés műsort szentelni az ő zenéjének. Mindenképpen szerettem volna madrigálokat, dalokat, operarészleteket szintén.

Mesélnél ezekről a Monteverdi-művekről (Poppea megkoronázása, Orfeo, Scherczi Musicali), milyen kapcsolatod van velük, esetleg Anyukádon, Pászthy Júlia operaénekesen keresztül, gyerekként is már találkoztál velük?

Először még az ELTE esztétika szakán foglalkoztam sokat Monteverdi műveivel, ahol a Poppea-ból írtam a szakdolgozatomat. Aztán tavaly a doktori disszertációm kapcsán újra elővettem a műveit, hogy tanulmányozzam szövegcentrikus komponálási elveit. Ezzel párhuzamosan el is kezdett bennem mozgolódni, hogy jó-jó, hogy ennyit hallgatom a műveit, és olvasom a levelezéseit, gondolatait, de most már végre el is kéne játszani ezeket a gyöngyszemeket. Kipróbáltam egy-egy művét, és azt éreztem, hogy talán ezt már meg tudnám oldani technikailag és zeneileg, születhetne ebből valami izgalmas. Hát így indult el bennem ez a műsor.

Kapolcsra Szélbe kitett lámpások /Lanterns in the wind című projekteddel érkezel, és tudom, hogy ősszel is egy izgalmas fejezet vár.

Az őszi szemesztert külföldön fogom tölteni, ugyanis elnyertem a Fulbright VSR ösztöndíját, mellyel a doktorandusz tanulmányaim utolsóelőtti szemeszterét New Yorkban fogom tölteni. Nagyon izgatottan várom ezt az újabb kalandot!