Kustos Júlia: A vers átsegít az életen

Előfordul, hogy palacsintasütés közben talál rá az ihlet, és néha még a kutyájának is Kányádi Sándort idéz. Nemcsak verset, dalszöveget is szívesen ír, a versíráshoz pedig zenét hallgat. Előadókért, szerzőkért tud és szeret rajongani, olyannyira, hogy a bálványozás témájának egész verseskötetet szentelt. Kustos Júlia (Hullámtörő, Tehetetlen bálványok) Füst Milán-díjas költő, műfordító, íróval a magyar költészet napja alkalmából Balázs Marietta beszélgetett.

­A költészet napja jó alkalom arra, hogy az emberek közelebb kerüljenek a versekhez. Akár a villamoson vagy a buszon is találkozhatnak velük. Fel tudsz idézni olyan mindennapos helyzetet, amikor kapóra jött egy jó vers?

­Akárhányszor fogorvoshoz megyek, és tudom, hogy valami kellemetlenre kell készülnöm, Weöres Sándor Canzone-jával vagy Shakespeare LXXV. szonettjével szoktam elterelni a figyelmem. (Nevet.) Ez azért is működik, mert amikor gondolkodni kell a következő soron, az segít, hogy ne a kényelmetlen élményre figyeljek.

­Van más, kevésbé kellemetlen, hétköznapi szituáció is, amikor random verssorok ugranak be?

­Amikor sétáltatás közben véletlenül megbotlok a kutyámban, sokszor mondom neki Kányádi Sándortól az alábbi idézetet: „bántani én nem akarlak”.

­Voltaképpen miért jó összekötni a hétköznapokat a versekkel?

­Úgy érzem, hogy az élet önmagában lehet szép és jó, de irodalom nélkül elég hamar bele tudnék fáradni.

Ha a versek világát, akár egy pauszpapírt, ráhúzom a valóságra, megtapasztalok egy másfajta valóságot. Lehet, hogy ez kevesebb, az is lehet, hogy több a valóságunknál, de mindenképpen nagyon izgalmas.

­Meg tudod fogalmazni, mit ad neked a vers?

­Alkotóként a vers sokat elárul rólam, és arról, miken gondolkodom. Valahogy átsegít az életen, a jó és rossz napokon, olykor a saját gondolataimon is. Befogadói szempontból pedig azokat a verseket szeretem, amik meg tudnak fogalmazni valami nehezen megfoghatót. A nemrég elhunyt Nádasdy Ádámnak van egy szép verse, a Maradni, maradni, amiben van ez a mondat: „A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás”. A vers arról szól, hogy vendégségbe mennek hozzájuk, a lírai én viszont szenved attól, hogy meg kell nyitnia az életterét. Egyszerre várja, ugyanakkor idegenkedik is tőle. Az idézett mondat rávilágít arra, hogy a változás nagyon nehéz, még akkor is, ha az ember vágyik rá. Ezért gondolom, hogy ha valamit sikerül pontosan megfogalmazni, ahogy Nádasdy is teszi, az segítség.

­Milyen értelemben segítség?

Ha valaki megveszi a kötetet, és megtalálja benne azt a gondolatot, amit ő már magában sokszor „megforgatott”, de nem tudta megfogalmazni.

­Mikor volt a legutóbbi alkalom, amikor meg tudtál fogalmazni valamit?

­Múlt hétvégén főzés közben. (Nevet) Graham Nasht hallgattam, és az egyik sort félrehallottam. Az ilyen félrehallások általában elindítanak bennem valamit. Ráadásul palacsintát sütöttem, ami eleve rendkívül „időérzékeny” művelet. Ezért fogtam egy filcet, felírtam a hűtőre, amit hallani véltem, majd visszamentem sütni, de rájöttem, hogy ez így nem lesz elég. Elkezdtem hát a dolgozószoba és a konyha között rohangálni és jegyzetelni. Direkt nem kapcsoltam le a gázt, és leültem íróasztalhoz, mert ha szorít az idő, az ilyenkor segítség nekem.

Néha minél kevesebb időt és teret adok az írásnak, a szöveg annál jobban dolgozik, és valahogy utat tör magának.

­Írás közben is szoktál zenét hallgatni?

­Igen, a repetitív vagy a szöveg nélküli zenék a legjobb barátaim, mint például Moby vagy a Ratatat. Azt tapasztalom, hogy versíráskor sokkal jobb, ha van valami visszatérő lüktetés. Amikor prózát írok, akkor a szövegnélküliség a fontos, mert hajlamos vagyok beleragadni abba, hogy van egy ritmus, és ez a prózában nekem nem működik.

­Miért?

­Mert leuralja a szöveget. Fontosabb lesz maga a szó, mint amit kifejez, és a prózát nehezebb átszerkeszteni utólag. A verset könnyebb.

­A saját verseidhez el tudsz képzelni valamilyen zenét?

­Nem lenne szerencsés szerintem, mert olyan szótagszámokkal, magas-mély magánhangzókkal dolgozom, amik egy dal felépítéséhez nem igazán passzolnak. A megzenésítés erőltetett lenne mind a zenész, mind a saját oldalamat tekintve. Vannak persze erre is példák, a Magashegyi Underground és Tóth Krisztina például nagyon klasszul működnek együtt.

­Dalszöveget írtál már?

Igen, Szepesi Matyinak, a Konyha zenekar frontemberének, aki a párom. Matyi, még mielőtt összejöttünk volna, elkezdte Ottlik Gézától a Hajnali háztetőket zenés darabbá átdolgozni. Aztán ahogy elmélyült a kapcsolatunk, én is a része lehettem ennek. Lili dalát például együtt írtuk. A legutóbbi Konyha-albumnál pedig volt pár kérdéses rész, szótagszámok és rímhelyzetek kapcsán, amelyeknél tudtam segíteni.

Ha már más zenészeket is említettél, mit gondolsz, mennyire tekinthetők költészetnek a mai dalszövegek?

­Nekem a Beton.Hofi-szövegek nagy kedvenceim: a Bagira, a Playbánia című számok, a Margarétából ezek a sorok: „eszembe jut, ahogyan értem visszalép a hóban / sosem üvöltött vadállat ilyen nyugtatóan”. Sokszor nem is tudok a zenére figyelni, mert az köt le, hogy ez a srác meghal a sorok közt. Nagyon jó, váratlan és poétikailag kiérlelt fordulatai vannak.

És hihetetlenül izgalmas a művészetében, hogy jóval túlmutat azon, mint ami a színpadon történik.

­Ugyanakkor az is észrevehető a kortárs előadók szövegeiben, hogy egyre direktebben fogalmaznak, és egyre kevésbé bújtatják metaforákba, szimbólumokba a mondandójukat. Megfigyeltél hasonlót a versekben, prózában? Mennyire látod ezt jó tendenciának?

­Igen, ezt megfigyeltem én is. Szerintem rendkívül esszenciálisak a mai dalszövegek, aminek talán az lehet az oka, hogy eléggé beszűkült a koncentrációs időnk. Ezzel a jelenséggel függhet össze az is, hogy képesek vagyunk a megszállottjaivá válni egy-egy előadónak. Gondolok itt például a Billie Eilish-, Sabrina Carpenter-, vagy korábban a Lana Del Rey-őrületre. És bár a rajongás csúcsára igen gyorsan eljutunk, utána gyorsan tovább is állunk.

­Ahogy említetted, a rajongás komoly üzemanyag a zenében is, a Tehetetlen bálványok című kötetedben is ezt a témát emeled középpontba. Szerinted miért rajongunk, miért jó ez nekünk?

­A rajongás adrenalin. Tulajdonképpen olyan egydimenziós érzés, amelyet óriásira és komplexre lehet nagyítani. Körbe lehet járni, ki lehet benne teljesedni. Amíg rajongunk, addig meg tudunk feledkezni saját magunkról. Van egy sajgó űr a szívünkben, vágyódunk és őrlődünk ‒ ezek az érzelmek mind egy tőről fakadnak, egy irányba mutatnak. Az egész viszonylag kevés reflexiót igényel.

­Ne érints engem – írta nyakamra / Azonnal körbenéztem. / Képtelenség feloldódnom másutt, / csak az érintésben. Ezt az Egy bálvány tehetetlenségében írod. Érzem benne az egyoldalú rajongás mellett az igazi emberi kapcsolódásra való ösztönös igényt is.

­A bálványozás meg az igazi szeretet között az a különbség, hogy az utóbbinál valaki arra törekszik, hogy megismerje a másikat, és van benne kölcsönösség. A bálványimádat pedig arról szól, hogy valakit vagy valamit minden feltétel nélkül akarunk a magunkénak tudni.

Van jól használható kulcsod a versolvasáshoz?

Szerintem az a lényeg, hogy ne megérteni akarjuk a verseket, csak egyszerűen hagyjuk, hogy hatással legyenek ránk. Persze ehhez találnunk kell olyan szövegeket és szerzőket, akikhez kapcsolódni tudunk. Ehhez nem kell ismerni az adott szerző életrajzát vagy stílusirányzatokat, elég egy-egy sor, amitől az ember az életet könnyebbnek, komplexebbnek vagy szebbnek érzi.

Szerző: Balázs Marietta