Annyi időt töltött a reformkor nagyjaival, hogy szinte barátjaként tekint Széchenyire, Görgeyre, Jókaira, Aranyra, Kemény Zsigmondra. Szerinte el kell mesélni ezeknek a roppant ellentmondásos, különbözőképpen meghasonlott, ugyanakkor rendkívül izgalmas figuráknak a történeteit – a maguk valójában. Ezzel a céllal született legutóbbi, 2025-ben Artisjus-díjat nyert kötete, a Búcsú a tizenkilencedik századtól, amelyben számot vet személyes példaképeivel és a korral, amelyben éltek. Nagyinterjúnk az író, filozófus, egyetemi oktató, Lányi Andrással.
Illusztris társaságba került nemrég, amikor elnyerte a Budapest díszpolgára címet. Meglepte a díj?
Teljesen váratlanul ért. Eszembe sem jutott, hogy pont a főváros fog rám gondolni, hiszen ahhoz képest, hogy évtizedeken át tettem-vettem az irodalomban, politikában, filozófiában, valahogy sikerült mindhárom területen lényegében észrevétlennek maradnom.
Észrevétlennek érzi magát? Miért?
A kilencvenes években született történelmi regényeim, novelláim, történelmi esszéim nem keltettek nagy visszhangot. Ökofilozófiával először komolyabban én foglalkoztam, ám ez azóta sem jött divatba. A politikai kísérleteim pedig mindig civil kezdeményezések voltak, és egyáltalán nem vágytam ennek kapcsán hírnévre. Tehát a politikában kissé filozofikusnak tartottak, a filozófiában szépírónak, míg az irodalomban túl politikusnak. Így végül sikerült észrevétlennek maradnom.
Legutóbbi esszékötete viszont, amelyben a reformkor nagyjairól olvashatunk, olyannyira nem maradt észrevétlen, hogy Artisjus-díjat nyert. Miért váltak fontossá az Ön számára az olyan történelmi figurák, mint Széchenyi, Görgey vagy épp Kemény Zsigmond?
Mindig is fontosak voltak számomra, a történelem iránti érdeklődésem egy „kamaszkori betegség”. Különösen vonzott a tizenkilencedik század, ami egy sorsdöntő történelmi korszak, ugyanis az újkori magyar történelmet – nevezzük így a kort, amelyben élünk – akkor „találták ki”. Miután elmélyedtem a korszak irodalmában, politikatörténetében, feltűnt, hogy a század nagy emberei egyáltalán nem hasonlítanak arra a képre, ami a közvéleményben, a tankönyvekben él róluk. Arra gondoltam, ezt valakinek meg kell írnia. Ezért a rendszerváltáskor elvonultam egy évre, hogy Széchenyiről, Aranyról, Görgeyről és Jókairól írjak történelmi esszéket, ahelyett, hogy politikai pártot vagy tanszéket alapítottam volna. Emiatt sok mindenből kimaradtam, és ez eléggé jellemző rám.
A felsorolt történelmi figurák közül kire tekint példaképeként?
Kivétel nélkül mindegyikre.
Még az árulónak tartott Görgey Artúrra is?
Ő az erkölcsi példaképem. Ha van makulátlan, tiszta egyéniség a tizenkilencedik századi magyar történelemben, az Görgey. Azok a katonapolitikusi vagy politikai döntések, amelyeket 1848-49-ben meghozott, majd az a hihetetlen erkölcsi méltóság, amivel utána évtizedeken keresztül viselte a Kossuth által rásütött áruló bélyeget, tiszteletre méltó. Ráadásul nem is akart katona lenni, ő tudósnak készült, ám a körülmények szerencsétlen alakulása folytán végül a hadseregben kötött ki.
Görgey tehát az erkölcsi példaképe. Miben példaképe Széchenyi?
Lehet, hogy furcsa lesz a válasz: a munkabírásában. Gondoljon bele, miközben megírta több ezer oldalnyi irodalmi életművét, szabályozta a Dunát, a Tiszát, elindította a balatoni hajózást, megépíttette a Magyar Tudományos Akadémiát, a Lánchidat, meghonosította a selyemhernyó-tenyésztést, a lóversenyeket… és még hosszan lehetne sorolni, mi mindent kezdett el ez a szerencsétlen őrült. Micsoda megszállottság kellett ehhez! Kicsit patetikusan azt mondhatom, Széchenyi két évtized alatt megteremtette a magyar nemzetet.
Államférfi volt a szó legnemesebb értelmében.
Így van, és ebben oly kevéssé hasonlítanak rá a huszadik századi politikusok. Elgondolkodtató egyébként, hogy a tizenkilencedik században senki nem a politikából élt. Talán Kossuth egy kicsit.
Nem voltak akkoriban megélhetési politikusok?
Nem. Mindenki beletette a politikába, ami tőle tellett: Jókai az írói hírnevét, Kemény Zsigmond az egészségét és az irodalmi ambícióit, Széchenyi a vagyonát. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a politikából meg kellene élni. Ők valóban az elveikért éltek-haltak, különben miért mentek volna politikusnak?!?
Ha már Jókait szóba hozta, tőle mit tanulhat a ma embere?
Egyvalamit biztosan: magyarul beszélni és írni. Épp nemrég kérdezték tőlem, hogyan tanultam meg ilyen szépen fogalmazni. Azt válaszoltam, a Jókai-összesen nőttem fel.
Akkor Az arany embert nem venné ki a kötelező olvasmányok közül?
A kötelező olvasmányt, mint olyat, megszüntetném.
Miért?
Egy tanár csak olyasmit tud szívvel-lélekkel tanítani, amiben hisz. Ezért lennének ajánlott olvasmányok, amelyek közül minden tanár azt tanítaná, amit szeretne. Tök mindegy, hogy a diák Jókait olvas, Móriczot vagy Kemény Zsigmondot. A lényeg, hogy olvasson. De Jókaitól nem is Az arany embert ajánlanám. Az 1870-es évek elején írt egy regényt, ami 1952-ben kezdődik és 2000-ben ér véget. Az a címe, hogy A jövő század regénye. Arról szól, hogyan képzelte el a tizenkilencedik század kiemelkedő íróegyénisége a következő évszázadot. Megírja benne az orosz bolsevik forradalmat, a világháborút, a repülőgépet, az első afro-amerikai elnököt… tiszta őrület!
Tényleg az, ha mindezt az 1870-es években írta.
És közben marha jó! Olyan, mint egy science fiction, ami a maga idejében jövő volt, nekünk már múlt. Vagy ott van A kőszívű ember fiai, aminek az első fele egy világbajnok módon megírt és megszerkesztett regény! Utána ugyan szétmállik, mint minden a kezében, mert a legtöbb dolgot eltúlozza meg túlbonyolítja, de a kezdés remek! Tehát akár regénytechnikát is lehet tanulni Jókaitól. Meg humort és személyes hangot. Egy csomó minden van az öregben, öröm olvasni.
A jövő század regényét fel is írom a listámra, kedvet csinált hozzá. Ha már Jókait ilyen lelkesen ajánlotta, miért olvassuk kortársát, Kemény Zsigmondot?
Szerintem ő írta a tizenkilencedik századi magyar irodalom legnagyobb regényét. A Rajongók egy világirodalmi szintű, nagyszerű könyv. Érzésem szerint a magyar irodalom azóta is Erdélyből jön – Bodor Ádámtól Visky Andrásig. Kemény volt tehát az első fecske, ám őt már a maga idejében lényegében elfelejtették.
Mi volt Kemény tragédiája?
Ő a reformkori magyar nyelven írt gyönyörű regényeket, miközben három, szintén zseniális kortársa, Jókai, Arany és Petőfi az épp akkoriban megszülető, sokkal modernebb, gördülékenyebb, máig beszélt magyar nyelven írt. Kemény egy kicsit elavult volt hozzájuk képest. Ráadásul viszonylag hamar abbahagyta az írást, mert elvitte a publicisztika meg a politika, majd egy betegség, ami megfosztotta elméje tisztaságától.
Jut eszembe: lehet-e példaképeket állítani egy egész nemzet elé? Ha igen, hogyan?
El kell mesélni ezeknek az ellentmondásos, különbözőképpen meghasonlott, frusztrált, gyakran egymással hadakozó, ugyanakkor rendkívül izgalmas figuráknak a történeteit a maguk valójában. Szerintem a történelem iránti érdeklődés azért halt ki a mai fiatalokból, mert egy kicsontozott, színtelen-szagtalan, semleges történelmet akarunk lenyomni a torkukon. Elcseszett ez a fajta történelemtanítás. Ehelyett olyan kellene, ami arról szól, ki mibe őrült bele, miért gyűlölte egymást X meg Y, és miért van háromféle magyarázata egy adott történetnek.
Mitől lenne jobb a mai fiataloknak, ha tudnák, hogy Kemény Zsigmond „elméje elborult”, a legnagyobb magyar, Széchenyi pedig az őrültek házában végezte?
Tévedés, hogy minden fontos dolog a jelenben történik, a sorsunkat eldöntő események jó része a múltban történt. Például azért nem bízunk egymásban, azért gyűlölködünk, mert ez és ez történt előtte. Ha ezt nem értik a fiatalok, akkor értetlenül állnak azokkal a konfliktusokkal szemben, amelyek manapság megosztják az országot. Úgy érezhetik, mindez nem róluk szól, mert nincs eleven kapcsolatuk azzal a kultúrtörténeti és történelmi múlttal, aminek az eredménye a jelen. És ez nagyban meghatározza a jövőhöz való viszonyukat is.
Ha már történelmi múlt: mintha divatja lenne most a múltbéli ikonok feltámasztásának. A tavaly szintén Artisjus-díjat nyert Kemény István Don Quijote figuráját gondolta újra, Ács Pál a Zrínyi előtti hősköltészetről írt. Vagy ott van Spiró György Padmaly című nagyregénye, ami Táncsicsról és Táncsics feleségéről szól. Vajon miért szeretünk visszanyúlni a múltba inspirációért? Nincs elég muníció a jelenben vagy a jövőben?
Erről szól a kötetem záró tanulmánya: mivel mi voltunk a tizenkilencedik század jövője, ezért nekünk nincs saját jövőnk. És azért izgat minket a múlt, mert minket kitaláltak. Ez különösen igaz a magyar történelemre. A tizenkilencedik századi magyarság eltervezett egy jövőt, ami nem úgy valósult meg, ahogy ők azt elképzelték. Ennek a felvilágosult modernitásnak a válságkorát éljük perpillanat, amikor vagy egy nagy megújulásnak, vagy egy nagy összeomlásnak kell bekövetkeznie. Az összeomlás már javában zajlik.
Ez elég vészjóslóan hangzik.
Az is. A klímaválság nem vicc meg a naiv zöldek óbégatása, hanem egy, sajnos már a bőrünkön érezhető és nagyon jól prognosztizálható folyamat, amely elemi természeti létfeltételeitől fosztja meg az utánunk jövő nemzedékeket. Az a hatalmas népvándorlás, ami egykor a Római Birodalom bukását okozta, egy IBUSZ-társasutazás volt ahhoz képest, ami most zajlik a Földön. Ez úgy söpri el Európát pár évtized alatt, hogy keresni kell, hol volt egykor a helye. Mindeközben zajlik az informatikai ellenforradalom – ezt nem tudom másképp nevezni -, ami megszabadítja az emberiséget az önálló gondolkodás igényétől.
A jelenlegi tudományos állásfoglalás szerint a mesterséges intelligencia nem gondolkodik, legalábbis emberi értelemben.
Csak épp elvégzi helyettünk azt, amit eddig gondolkodásnak hívtunk: tanul, fogalmaz, tanácsot ad, összegyűjti és rendezi az információkat – mindezt olyan gyorsan teszi, amire az emberi elme soha nem lesz képes. Ki fog itt gondolkodni? És milyen lesz az előttünk álló jövő, gyerekeink, unokáink jövője? Na, erre talán jobb nem gondolni, vagy nagyon felelősen kell gondolni rá. Nekem végül is erre ment rá az életem. Nem azzal foglalkoztam, amivel szerettem volna, hanem azzal, amivel muszáj.
Miért búcsúzkodik a kötet címében? És miért épp a tizenkilencedik századtól?
Unalmas cím lett volna, hogy Számvetés a tizenkilencedik századdal. Egyébként pedig a nyolcvan felé teperek, ebben a korban az ember már elkezd búcsúzkodni. És hogy miért épp a tizenkilencedik századtól búcsúzom? Azért, mert attól érdemes.
A huszadiktól nem?
Egykori főiskolai évfolyamtársamnak és filmrendező kollégámnak, Jeles Andrásnak volt egy tanulmánya, a Büntető század. Na, az volt a huszadik század! A büntető század.
Fotók: Labancz Viktória