László Attila: A „testcseleket” keresem a zenében

Neve megkerülhetetlen a magyar jazzben: gitárművészként és zeneszerzőként több mint fél évszázada mozog teljes természetességgel a fusion, a kortárs jazz és a populáris zene határvidékein. Alapvetően csapatjátékos, de szólistaként is belakja a színpadot. Több mint húsz lemeze jelent meg, együtt dolgozott a hazai és nemzetközi jazzélet kiválóságaival, emellett hosszú idő óta Charlie zenésztársa. Mindeközben tanít is – nem középiskolás fokon: sok magyar jazzmuzsikus az ő óráin tanulta meg, hogy a hangszer nem pusztán technika, hanem karakter kérdése is. Interjú az idén Artisjus-életműdíjban részesült László Attilával.

Az életműdíj miatt az egyik szeme sír, a másik nevet?

Egyik sem sír. (mosolyog) Számomra ez nem lezárása a szakmai pályafutásomnak, sokkal inkább egyfajta folytonosság. Állomás egy hosszú pályafutás során.

Valaminek a kezdete?

Annyiban valóban új kezdet, hogy talán így egy kicsit nagyobb levegőt tudok venni, hiszen elismerést kapott az a zenei világ vagy elképzelés, amit csinálok, és ez megerősít abban, hogy érdemes folytatni.

A díjátadón mondott beszédében megemlítette, hogy eredetileg építészként végzett. Dolgozott valaha a szakmában?

Nem, mert miután elvégeztem az egyetemet, egyből zenész lettem – és lekopogom gyorsan -, nagyon örülök, hogy így alakult. Imádtam ugyan az építészetet, és eltökélten csináltam végig az iskolát, de a zene valahogy „eltérített”! (mosolyog)

Látszólag két eltérő világról van szó. Vagy mégsem?

Van hasonlóság. Röviden: a hangszerelés.

A hangszerelés? Ez meglep.

Elmagyarázom. Mindkettőben adottságokat kell figyelembe venni, azokat használni, és kihozni belőlük a legjobbat. Zenében ezek lehetnek különböző motívumok, harmonizálási vagy dramaturgiai pontok, míg az építészetben ilyen a funkció, a tájolás vagy épp a helyszín. Ezekből az elemekből kell „meghangszerelni” azt, ami végül létrejön.

Van olyan képesség, amit építészként sajátított el, de zenészként kamatoztat?

Az építészet nagyfokú rendezettséget és szervezettséget igényel, az erre való törekvés pedig zenészként is nagyon hasznos. Így születhetnek például rendezett kották és partitúrák, vagy érhet véget időben egy próba, ami után nem kell kéztördelve maradásra bírni a zenészeket.

Eleinte a rockzene volt a szíve csücske, majd rabul ejtette a jazz. Mivel?

Gyerekkoromban nyolc évig hegedültem, jártam szolfézsra, énekeltem kórusban is, tehát megvoltak a klasszikus zenei alapok. Majd kamaszként elementáris erővel ragadott el a rockzene: a Cream, Jimi Hendrix, a Led Zeppelin. Szerintem ők olyat tettek le az asztalra, ami a mai napig is működik. De hogy a kérdésére is válaszoljak: idővel elkezdett érdekelni az a fajta kreatív ritmikus zene, aminek a fellegvárát olyan kiválóságok jelentik, mint Herbie Hancock, George Duke, George Benson, Keith Jarrett vagy épp Chick Corea. Ez a fajta zene, ami a nyolcvanas években élte virágkorát, valósággal lenyűgözött! Azóta is azt a finom játékosságot, „testcselezést” keresem a zenében, amit náluk megismertem.

„Testcselezés”? Mit ért ez alatt?

Amikor a zene nem úgy halad tovább, ahogy azt az ember elsőre várná, azaz nem a legegyszerűbb vagy legkézenfekvőbb megoldás következik.

Hanem történik valami váratlan?

Pontosan! Illetve… nem is feltétlenül váratlan, csak egyszerűen jobb annál, mint amit az ember elképzelt előtte. Nem egy megszokott panelmegoldás jön, hanem valami kreatívabb, izgalmasabb folytatás. Egyébként ez nem csak a jazzre igaz, a rockzenében ugyanúgy jelen van. Több mint harminchárom éve játszom együtt Charlie-val, és ott is működik ez a fajta játékosság.

Egy nagyformátumú előadóval mindig megvan a lehetőség arra, hogy egy adott dal minden koncerten kicsit másként szólaljon meg.

A „testcsel” akkor voltaképpen egy improvizatív elem, igaz?

Abszolút.

Ha már itt tartunk: az improvizáció inkább ösztönös vagy tudatos?

Az improvizáció sokféleképpen él az emberek fejében, holott valójában nem egy misztikus dolog. Mondok néhány hétköznapi példát. Ahogy mi most beszélgetünk, az is improvizáció bizonyos értelemben. Vannak ugyan keretek, van egy téma, de a kérdések és válaszok egymásból következnek, a beszélgetés spontán alakul menet közben. Ugyanez igaz arra is, ahogyan a napunkat szervezzük. Vannak benne fix pontok, de közben folyamatosan alkalmazkodunk a különböző váratlan helyzetekhez. Van, aki ebben különösen jó: tartani tudja a kereteket, miközben rugalmasan alakítja azt annak megfelelően, ami éppen történik.

Az improvizálásra tehát születni kell, vagy lehet tanulni?

Leginkább azt lehet gyakorolni, hogyan reagáljon az ember gyorsan egy adott pillanatban. Hogy legyen egy „szótára”, amiből építkezni tud. Ez hasonló ahhoz, mint amikor egy színdarabban improvizatív részek vannak. Ott sem elég „csak” spontánnak lenni: a színésznek rendelkeznie kell azokkal a készségekkel, amelyekkel az adott helyzetben dolgozni tud. A zenében ugyanez történik annyi különbséggel, hogy mi dallamokkal, ritmusokkal és hangulatokkal foglalkozunk.

A jazzben a technika vagy a személyiség fontosabb?

Szerintem hosszú távon a személyiség, mert a technika elsajátítható rengeteg munkával. Erről eszembe jut egy történet, elmeséljem?

Természetesen.

Fülei Balázs zongoraművész egyszer elhívott a Kvartett című rádióműsorába, ahol egy érdekes feladatot kaptam. Ugyanannak a darabrészletnek több különböző előadását kellett meghallgatnom legendás hegedűművészektől. Ahogy hallgattam ezeket a felvételeket, azt állapítottam meg, hogy technikailag szinte tökéletes mindegyik előadás. Egy idő után már nehéz volt különbséget tenni közöttük. Aztán arra gondoltam, hogy valószínűleg egyik művész sem cserélné el a saját előadását a másikéra – még akkor sem, ha a másik is tökéletes. És talán épp ez a lényeg. Mindegyikük mögött más élet, más tapasztalatok, más személyiség áll. Az, hogy ki hogyan tart ki egy hangot, hol vibrál, milyen hangsúlyt ad egy dallamnak, ezek mind személyes dolgok.

Egy idő után már nemcsak a technikát halljuk egy zenész játékában, hanem magát az embert is.

Az élményeit, az érzékenységét, azt, hogyan látja a világot. És ez nemcsak a jazzre vagy a klasszikus zenére igaz, hanem en bloc a zenére.

Több évtizede tanít a Zeneakadémián: mi a legszebb része ennek?

A közös zenélés. Nagy öröm látni, hogy ezek a tehetséges és elhivatott fiatalok nem kötelességként tekintenek erre, hanem valódi lelkesedéssel és kíváncsisággal. Persze igyekszem olyan darabokat vinni az órákra, amelyek önmagukban is inspirálóak és élvezetesek számukra, mert ha egy zene beindítja őket, akkor az egész működni kezd. Ilyenkor az sem számít, ki elsőéves vagy épp tapasztaltabb zenész – a lényeg, hogy együtt gondolkodjanak ritmusról, megszólalásról, közös játékról.

És mi a legnehezebb része a tanításnak? Mi jelent kihívást?

Talán az, amikor a fiatal zenészek ráébrednek arra, mennyi munka és bizonytalanság jár ezzel a pályával. Sok áldozatot kell hozni azért, hogy az ember azt csinálhassa, amit igazán szeret. Ilyenkor nem az a feladat, hogy megoldjuk helyettük a problémákat, hanem hogy segítsünk nekik megtalálni azt, ami megtartja őket. Hogy felismerjék a saját értékeiket, azt a lelkesedést és érzékenységet, ami miatt eredetileg elkezdtek zenélni.

Ezek szerint a mai fiataloknak nehezebb?

Mindig is nehéz volt. Ez attól függ, ki milyen utat választ: van, aki jobban tud alkalmazkodni a zeneipar üzleti oldalához, míg másokat a művészi kiteljesedés hajt, hiába az a rögösebb út. Én mindig azt tanácsolom, hogy próbáljanak ragaszkodni ahhoz, ami miatt eredetileg erre a pályára léptek. Olyan dolgokat vállaljanak el főként, amiket sajátjuknak éreznek vagy amikkel azonosulni tudnak. Ez persze nem könnyű, mert sokszor gyors döntéseket kell hozni, de fontos, hogy legyen valamilyen belső iránytűjük.

Időnként Ön is tanul a tanítványaitól?

Folyamatosan. Nemcsak zeneileg, emberileg is. Érdekes megfigyelni, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekre, hogyan működnek együtt, milyen személyiségek.

A zenében nagyon gyorsan megmutatkozik, ki milyen ember.

Miben látja a legnagyobb különbséget a mai zenészek és az Ön generációja között?

A zenészeknek ma sokkal több lehetőségük van megmutatni magukat. Míg régen akár éveket is várni kellett egy lemez megjelenésére, ma pillanatok alatt feltöltheti bárki a zenéjét az internetre. Ez nagy szabadság, aminek azonban ára van: mivel sokkal nagyobb a zaj, emiatt nehezebb is kitűnni.

Ráadásul ma már tényleg bárki készíthet zenét AI segítségével. Erről mit gondol?

Való igaz, ma már gombnyomásra lehet zenét előállítani mesterséges intelligenciával klassz minőségben. Technikailag sokszor tényleg egész meggyőzőek ezek a dalok, de számomra hiányzik belőlük valami emberi, nincs „lelkük”. Szerintem az a fajta érzelmi hatás, amikor egy zenétől az ember megborzong vagy libabőrös lesz, nem pusztán technikai kérdés. Kell hozzá emberi érzékenység, lélek, dramaturgia. Bár a gép ezt utánozni tudja, de a kiváltott hatás egyáltalán nem ugyanaz.

Ha már hatást említett: mit tanított Önnek a zene az életről?

A zene az egyik legjobb „eszköz” arra, hogy az ember jobban megismerje önmagát. Sok mindent megérthetünk magunkkal kapcsolatban például abból, milyen zenére kapjuk fel a fejünket vagy egy adott dalban melyik rész érint meg bennünket igazán. Szerintem a nagy zeneszerzők – tudatosan vagy ösztönösen – mindig elhelyeznek a műveikben olyan „kódokat”, amelyek különösen mélyen hatnak a hallgatókra.

Ön is beépít ilyen „kódokat” a zenéibe?

Hogyne! Számomra mindig fontos volt, hogy ne ismételjem ugyanazokat a sémákat, és minden zeném más világ legyen. Egyszer láttam egy kiállítást Paul Klee képeiből, és az volt az érzésem, mintha mindegyiket más ember festette volna. Ez nagyon inspirált! Arra törekszem én is, hogy minden darabomnak saját hangulata legyen.

Meddig szeretné folytatni?

Nagy ajándéknak érzem, hogy ennyi év után is zenélhetek, írhatok, és olyan emberekkel dolgozhatok együtt, akikkel valóban értjük egymást. Szóval amíg vannak zenei ötleteim, addig biztosan! (mosolyog)

Fotók: Labancz Viktória