Mulatunk és mulattatunk – Ez gyökerezik bennünk

Egy szabolcsi faluból indult, mára arénákat tölt meg az autentikus cigányzenét játszó Parno Graszt. A családi zenekar Amerikától Ázsiáig körbeturnézta a világot, mire végre itthon is megismerték és elismerték őket. Azóta viszont hasítanak. Már nemcsak a Bohemian Betyars-szal, a Bagossy Brothers Company-val, vagy a Pogány Indulóval közösen írt dalaikat fújja kívülről a közönség, hanem a cigány nótákat is belopták az emberek fülébe. Idén Artisjus- és Fonogram-díjat is kaptak. Januárban történetük legnagyobb bulijára készülnek a Budapest Arénában – Oláh József zenekarvezetővel beszélgettünk.

Még nem hirdettek lineup-ot, de elárulod, hogy felléptek-e jövőre a Szigeten?

– Nem kerestek még, de nem is nagyon van már szabad időpontunk. 

Pedig jól járnának veletek. Azt olvastam, hogy idén a Sziget második napján a legnagyobb buli a Budapest Parkban volt: a Parno Graszt és Bohemian Betyars koncerten.

– Ne mondd már! Komolyan a Szigettel egyidőben csináltunk koncertet a Parkban? Ebbe bele se gondoltam. Pedig tényleg hatalmas buli volt! 

Azt komolyan mondod, hogy 2026-ra már tele a Parno Graszt koncertnaptára?

– Többé-kevésbé. Olyan 120-130 koncertet tudunk vállalni egy évben. A következő évre már most be van írva vagy hetven, de a fesztiválok még nincsenek benne. Úgyhogy már a 2027-es naptárat is elkezdtük írni.

Azt látom, hogy akármekkora helyen léptek fel, mindenhol megvan a teltház. Az idei évet is Aréna-koncerttel kezdtétek, a következő januárit pedig úgy hirdetitek, ez lesz a legnagyobb buli a Parno Graszt történetében. Mitől lesz ez más, mint az eddigiek? 

– Sok mindent tervezek, de nem akarom lelőni a poént. Mikor jelenik meg ez az interjú? 

Még a héten.

– Húha. Na jó, egy-két kulisszatitkot elárulok. Készül egy közös dal Dánielfyvel és a Pogány Indulóval, amit ott fogunk először eljátszani. Emellett pedig szeretnék egy húszfős szimfonikus zenekart felállítani a hátunk mögé.

Akkor gondolom, már komolyan zajlanak a próbák.

– Amikor ezt kitaláltam, azt gondoltam, csak beültetjük a vonósokat a színpadra, és amikor azt mondom nekik, gyertek utánam, akkor jönnek és játszanak valamit. Fel is hívtam Oláh Patrik zeneszerző barátomat, és kértem ajánljon ilyen vonósbandát, ő meg kiröhögött, azt mondta ilyen zenekar a világon nincs. De azért vállalta, hogy lekottázza azt a négy-öt dalt, amire gondoltam, hogy legyen mit elébük rakni. Nem tudom, hogy összejön-e, mert azért el kellene próbálni, tényleg úgy működik-e a dolog, ahogy megálmodtam.

Az álmokat gyakran emlegeted. Nemrég a Sávlekötőben azt mesélted, álmodban mondta el édesanyád, hogy kell káposztát főzni. Máskor álomban érkezett dalt említettél.

– Sok minden alakul ki az életemben ezáltal. Nem tudom, hogy működik, mintha valaki adná nekem. A legújabb dal, a Kalapom, kalapom… is olyan, hogy megálmodtam.

Mi történik ilyenkor az álomban?

– Tisztán emlékszem rá. Paszabon nagy mulatság volt nálunk a Kis Grófóval és a Gyémivel, a testvérével. A dohánypajtában volt megterítve az asztal, amellett kezdtünk el játszani. Emlékszem nagyon veszekedtem a zenekarral azon, hogyan játsszuk, de végül megszületett a dal, és felébredtem. Hajnali négy óra volt és ment a fejemben az egész. Felkeltem, hogy gyorsan feljátsszam a hálószobánk melletti stúdióban, de a feleségem észrevette és lebeszélt, nehogy felébresszem a gyereket. Azt mondta meglesz az a dal reggel is, én meg beletörődtem. Reggelre viszont csak az egy sor maradt meg, hogy „Kalapom, kalapom, nem tiszta, jön a feleségem, kimossa…” A dalt így is megírtam, és amikor kész lett, rácsodálkoztam, hogy szinte teljesen ugyanaz, mint az álomban.

Arra emlékszel még, mi volt az a pillanat, amikor azt érezted, az édesanyád által megálmodott első, táncszínházi előadásokat tartó Parno Grasztból valami nagyobb dolog is lehet?

– Én világéletemben tudtam, hogy nekem a zene lesz az életem, már azelőtt is, hogy édesanyám elkezdte volna a táncszínházat velünk. Állandóan ezt hajtottam és kutattam, soha nem tudtam feladni.

Nagy hagyománya volt nálatok a zenének a családban, ezt viszitek tovább? 

– A mulatságnak van inkább hagyománya nálunk. Hogy egy születésnapon, névnapon összejön a kétszázfős család és együtt mulat. Gyerekkoromban még nem igen voltak hangszerek, csak énekeltek, kannáztak, szájbőgőztek, táncoltak, ezzel szórakoztatták magukat. Ebben nőttem fel, és azért akartam megtanulni zenélni, hogy én is ott lehessek közöttük és tudjak nekik játszani olyat, amire mulathatnak. Ez a mai napig így van. Nekünk a koncert most sem azt jelenti, hogy felmegyünk és előadunk egy műsort. Mi a színpadon is mulatunk és mulattatunk; jól érezzük magunkat. Konkrétan ezt csináljuk. Ez gyökerezik bennünk. Nem tudunk művészkedni. Mindenki tudja, ha egyedül állna a színpadra, szart se érne. Csak együtt működünk, mert ez egy család; így működik jól.

Jól tudom, hogy setlistet nem is szoktatok írni?

– Most már, hogy nagyobb helyeken lépünk fel, és van vizuál, fényes, meg minden lópikula, muszáj írni, de általában az első három nóta után borul minden. A technikusok ilyenkor a hajukat tépik, de mi imádunk improvizálni és a közönség is szereti. Minket meg az visz előre, ha látjuk, hogy az emberek odáig vannak meg vissza. Volt, hogy annyira belefeledkeztünk, hogy a másfél órás koncertből végül három óra lett.

Több mint harminc éves a zenekar, mostanában sok dal születik együttműködésekből. Mi az, ami mégis állandó a zenétekben azóta, hogy elkezdtétek?

– Az együttműködés nekünk jó lehetőség arra, hogy újabb és újabb réteget szólítsunk meg, akik aztán eljárnak a mi koncertjeinkre is. Ha pedig eljönnek, akkor nemcsak a Suttog a szél-t vagy más közreműködővel írt dalunkat hallhatják, hanem eljátszuk a cigány dalokat is. Most már az egész közönség együtt énekli azokat, mert belecsempésztük a fülükbe, a szívükbe a dalainkat és ezzel együtt a kultúránkat. De bármit meghallgathatsz tőlünk, a cigány gyökerek ott vannak benne. Még ha AC/DC feldolgozást csinálnánk sem tudnánk elszakadni ettől, mert annyira bennünk van. 

Készült rólatok egy film, az Ünnepek és hétköznapok, amin az látható, hogy ültök a tévé előtt, nézitek a régi cigány táncosokat és arra próbáltok meg muzsikálni. Tudatosan gyűjtöttétek az autentikus cigány dalokat, zenéket? 

– Igen, azokat a zenéket szedegettem össze, amiket gyerekkoromban hallottam. Rengeteg ilyen dal van, de én semmiképp sem akartam ugyanúgy játszani őket, mert hangszer nélkül máshogy énekeltek: vontatottabban, lassabban. Én ezeket megpróbáltam felpörgetni, hogy legyen bennük egy kis vér, egy kis lüktetés, hogy jobban kijöjjön a dallamvilága. Ezeket játszottuk fel az első három lemezre néhány saját dalommal. Aztán amikor ezek elfogytak, elkezdtük felkeresni az időseket, akik még emlékeznek a régi nótákra. Egyre kevesebbet tudunk már mi is gyűjteni, így többet írok én, de valahogy mindig születik annyi dal, hogy 4-5 évente legyen egy lemezünk. 

Mindig te írod a dalokat?

– Igen én, pedig még az akkordokat sem ismerem. (nevet) A fiam sokkal jobb zenész mint én, a Heléna sokkal jobb énekes nálam, de valahogy mégsincs meg nekik a dalírás képessége. Én nem tudom, hogy a jóistenbe nem tudnak ezek a pulyák dalt írni, pedig hihetetlenül tehetségesek. Én sem úgy írok dalt, hogy leülök és kigondolom, mit kellene, csak az érzéseimre hagyatkozom. Nem tudom, a Jóisten miért nekem adta ezt a tudományt. Pál István Szalonna, mindig azt mondja, egy ördögfióka vagyok, mert még sosem látott ilyet.

És nemcsak dalt írsz, a számos nemzetközi díjat elnyerő Cigánymesék című animációs filmsorozatnak te voltál a zenei rendezője. Mesélsz erről a munkáról?

– A sorozatot készítő kecskeméti rajzfilmstúdió kiírt egy pályázatot a főcímre, erre küldtem egy dalt, ami annyira megtetszett Hajdú Mária rendezőnek, hogy felkértek, legyek a sorozat zenei rendezője. Soha nem csináltam még ilyet, és amikor először megnéztem a mesét, hang nélkül, azonnal arra gondoltam, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Nagyon elkeseredtem, mert többször megnéztem és úgy sem jutott semmi az eszembe. Aztán egyszer leültem, és elkezdtem csak úgy, érzésre csinálni. Működött. Utána már összeraktam az egészet két nap alatt. 

És ez kapta a Velencei Filmfesztiválon a legjobb zene díját.

– El sem akartam hinni. Azt mondák, azért kapta a díjat, mert különleges módon egészíti ki a legmodernebb technikával készült animációs filmet a tradícionális hangszereken – tambura, gitár, kanna – játszott cigány zene. Nem tudom, lesz-e folytatás. Nagyon sajnálnám, ha vége lenne. Akinek eddig ajánlottam, mind teljesen a rabjává váltak. Gyerekek, felnőttek egyaránt. Tényleg sok pozitív véleményt kaptam erről a meséről.

Bejártátok a világot, rengeteg cigányzenét ismerhettek, mi az, ami a ti muzsikátokat egyedivé teszi?

– A menedzserünk szerint az énekszólamaink adják a zenekar varázsát. És tényleg kevés olyan zenekar van, ahol a szólamok egyenrangúak. Általában van egy szóló és alatta a vokálok, nálunk négy szólam mindig egyenrangúan szólal meg. A másik a tempó. Amikor belelendülünk, 210-es tempóval is játszunk, amit ember nincs, aki le tudna követni, ugyanakkor nagy mélységekbe is le tudunk menni. A Heléna istenadta tehetsége, hogy a lírai nótákat úgy tudja énekelni, hogy kiszakad az ember szíve.

A zenekar és az egész család a szabolcsi Paszabról származik, a tagok ma is ott élnek, kivéve téged, aki lassan tíz éve élsz Budapesten. Nem volt nehéz megszokni itt?

– Amióta átköltüztünk a II. kerületből a belvárosba, jól vagyok. 

Azt gondolnám pont a nyugodt környék hasonlít jobban a falura.

– Túl nyugodt volt nekem az a környék. Én nem az a fajta ember vagyok, aki szereti a csendet. Paszabon minálunk soha nem volt olyan, hogy csak úgy mi vagyunk a kis család. Mindig jött rokon, testvér. Anyám, mindennap akkora fazékban főzte az ebédet, mintha lakodalom lenne. Állandó nyüzsi volt és zenebona. Én ezt szoktam meg. Itt a belvárosban is elég nagy a nyüzsgés, igaz a házban csak akkor, ha én meg az ötéves kisfiam csináljuk.

Akkor itt nincs családi központ? A feleségednek nem kell nagy fazékban főzni a pörköltet?

– Nem, mert a feleségem egy II. kerületi magyar lány, náluk ez nem szokás. Szóvá is tettem neki a kapcsolatunk elején, hogy miért nem látogatnak meg minket sosem, de mondta, hogy náluk csak úgy, hivatlanul nem szokás beállítani senkihez. Nekem ez nagyon idegen volt. Ő meg azon lepődött meg, hogy Paszabon reggel hétkor csak úgy benyit hozzánk egy ember, és kávét kér a menyemtől. Nálunk nem kell engedélyt kérni, még kopogni sem kell, csak bemegyünk egymáshoz, és mindenhol jó szívvel látnak minket. Máshogy működik a családi élet mindkettőnknél.

Pesten laksz, magyar feleséged van. Nem szoktak azzal ugratni, hogy kilógsz a zenekarból?

– Dehogynem! Szoktak is cikizni azzal, hogy elmagyarosodtam. L.L. Junior mondta egyszer: Józsikám, ha nem volna az ujjadon Versace gyűrű, meg nem mondanám, hogy cigány vagy. (nevet) Biztos igazuk van, de hogy is lehetne másként? A környezet meghatározza az ember természetét, viselkedését. Én ide költöztem, tehát ehhez alkalmazkodom. Ha Paszabon élnénk, a feleségemnek kellett volna többet változni. 

És a másik oldalról: a feleséged családja részéről hogyan ment a befogadás?

– Nagyon nehezen. De érdekes, hogy harmadszor nősültem; mindig magyar lányt vettem feleségül, és mindig nagy előítéletekkel voltak felém. Még csak az esélyt sem akarták megadni, hogy bizonyítsam, kiféle, miféle ember vagyok. A mostani feleségem viszont nagyon kiállt mellettem. Megmondta a szüleinek, ha engem nem fogadnak el, akkor ő is bezárja a kaput előttük. Ma már ott tartunk, hogy száz százalékig elfogadnak, elismernek és szeretnek. Lehet, hogy volt bennük előítélet a cigányság felé, de ahogy megismertek, a korábbi negatív kép lerombolódott bennük a cigányokról. Úgyhogy meglepően jó viszonyunk van, pedig nem is bíztam abban, hogy ez működni fog, ráadásul ilyen rövid idő alatt. 

Azért nem bíztál ebben, mert korábban az volt a tapasztalatod, hogy nagyon kell küzdeni azért, hogy elfogadjanak?

– Ma már nem annyira egyedi ez, egyre többen élnek vegyes házasságban és veszik egyre könnyebben az akadályokat. De régen még nem volt ennyire általános, ezért is lehetett nehezebb. De az iskolában, a munkahelyeimen, és az életben többször is azt éreztem, többet kell mutatnom, bizonyítanom kell ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyenek és figyeljenek rám. És a zenével is ugyanígy vagyok: mindig úgy érzem, nem elég, ha 120%-on csinálom, hanem nekem 200%-ot kell nyújtanom. 

Mindig feljebb és feljebb teszed a lécet? 

– Nem tudom, hogy én teszem-e a lécet, vagy ez inkább fejlődés. De azt a szintet elérni, ahol most tart a Parno Graszt, szerintem könnyebb volt, mint ezután megtartani, vagy felülmúlni önmagunkat. Mert a hírnévhez elég 3-4 jó dal, amit felkapnak. Onnantól kezdve viszont mindig jobbat és jobbat kell csinálnod. De meddig tudsz jobbat csinálni? Én állandóan rettegek, vajon tudjuk-e tartani azt a színvonalat, amit elértünk, születnek-e még olyan dalok, amik érdeklik a közönséget, vagy egyszer majd elfáradok, és elindulunk lefelé. De egyelőre nagyon hasítunk.

Fotó: Labancz Viktória