„Nehezemre esik az önmenedzselés” – Interjú Tornyai Péterrel

A zeneszerzés játék, a koncert pedig egyfajta rituálé Tornyai Péter számára, akit kísérletező kedvű alkotóként tartanak számon a kortárs zenei közegben. Az Artisjus-díjas komponista és előadóművész előszeretettel hagyja el a járt utat az izgalmasabbnak vélt járatlanért. Fiatalos lendülettel, rolleren érkezik az interjúra, amelynek során szóba kerül a nemet mondás művészete, az önmenedzselés nehézsége és az is, milyen tanárnak tartja magát.

Meglepve olvastam, hogy van egy szakácskönyved.

Ez tulajdonképpen egy játékos feladatgyűjtemény, amit zenélni tanuló gyerekeknek készítettem. Azért lett Szakácskönyv a címe, mert a különböző, improvizációs játékokra épülő gyakorlatokat főzés témakörben fogalmaztam meg.

Mi a közös a főzésben és a zeneszerzésben?

Nagyon sok minden.

Egyet mondj!

Mindkettőnek van egy alkotás meg egy befogadás része, és egyáltalán nem mindegy, hogyan „fogyasztunk”. Gondolj csak bele: különbség van aközött, hogy szépen kiöltözve elmegyünk egy elegáns étterembe, vagy konzervet eszünk otthon. Nem ugyanolyan élmény az Operaházban meghallgatni egy darabot vagy felvételről. Nyilván arra megy ki a játék, hogy a legjobb, ha magunk készítjük el az adott ételt, és még ennél is jobb, ha nemcsak lemásolunk valamit „kottából”, hanem azt is mi találjuk ki, mit főzzünk.

Ezek szerint érdekel a zenepedagógia? Vagy ez a gyerekeknek szóló zenei szakácskönyv csak egyszeri kaland volt?

Egyszeri kaland volt, illetve annyiban talán mégsem, hogy egy-egy darab vagy átirat kapcsán már foglalkoztam ilyesmivel, de nem gondolom, hogy külön vonulata lenne a zeneszerzői munkámnak. Az igazság az, hogy nem tartom magam pedagógiai beállítottságúnak.

Érdekes, hogy ezt mondod, miközben tanítasz a Zeneakadémián.

Az akadémistáknál már mások a megoldókulcsok. Valójában minden korosztálynál más és más. A kisgyerekekkel való foglalkozás megkíván egy speciális tudást vagy érzéket, ami ahhoz kell, hogy megfelelően tudj fogalmazni, és elő tudd csalogatni belőlük azt, amit szeretnél. Nem tanítottam kicsiket, ebben nekem alig van tapasztalatom, és végtelenül tisztelem azokat, akik ezt jól csinálják.

Ha már itt tartunk, milyen tanárnak látod magad?

Először is leszögezném, hogy szerintem magát a zeneszerzést nem lehet tanítani. Szakmai fogásokat és főleg gondolkodásmódokat lehet mutatni a növendékeknek. Ha most belegondolok, tulajdonképpen nem tudom, milyen lenne az ideális zeneszerző tanár. Nekem nagyon különböző tanáraim voltak, és mindegyiküktől mást, máshogy tanultam. Azzal is tisztában vagyok, hogy míg nekem az a fajta tanítási módszer, amit például Jeney Zoltántól kaptam a Zeneakadémián, nagyon jó volt, másnak nem igazán. Bár azt is hozzáteszem, hogy a fiatal generációk is változnak.

Miben érzékelsz változást?

A ránk zúduló hatalmas információmennyiség és az, hogy minden könnyedén elérhető, más viszonyt alakít ki a diákokban a megszerzett tudással kapcsolatban. Nem feltétlenül alakul ki bennük a reflex, hogy ha meg akarok szerezni egy tudást, annak utána kell mennem, abba energiát kell fektetnem. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, azt mondanám, a mai fiataloknak egy felszínibb, de tágabb kapcsolódásuk van a világ dolgaihoz, és ez bizony nagy kihívás a tanításban.

Október elején volt az Élő kövek című műved ősbemutatója a fasori evangélikus templomban, amihez ezer szállal kötődsz. Miért ennyire fontos számodra ez a szakrális hely?

Evangélikus vagyok, és már zeneakadémista koromban sokat jártam oda, az egyetemnek ugyanis a közelben van kollégiuma. Aradi György lelkésszel, aki mindig is pártolta a zenei tevékenységet a templomban, kialakult azóta egy erős személyes kapcsolatom. Ezért nem is lepett meg, amikor felkért, írjak egy darabot a templom százhúsz éves évfordulója alkalmából.

Ez lett az Élő kövek, aminek a címe egy bibliai szövegrészletre utal: „Ti magatok is mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá.” Mi indította be a gondolkodásodat ezzel kapcsolatban?

A szöveg kialakítása közös munka volt Aradi Györggyel, akinek a fejében már megvolt egy koncepció a dramaturgiát és a szövegeket illetően, én pedig azzal kezdtem el dolgozni: szűrtem, kiegészítettem, hozzátettem saját gondolatokat. A kövek, templom mint metafora foglalkoztatott kezdettől.

Van olyan felkérés, amire nemet mondasz?

Előfordul, bár a személyiségemből fakadóan viszonylag nehezen mondok nemet. Ami érdekes, hogy időnként nem feltétlenül érzem az első pillanatban, hogy az adott felkérés mennyire lesz testhezálló számomra. Voltak esetek, amikor nem mondtam nemet, mert ugye nem mondok nemet (mosolyog), de sokáig nem állt össze bennem, hogy az adott koncepcióval vagy apparátussal mihez fogok kezdeni. Aztán egy szikra beindította a gondolkodásomat, és rájöttem, hogy ennek így kellett lennie.

Mint például?

Például az idén Artisjus-díjat nyert Passacaglia della morte-nál. Itt az volt a felkérés, hogy a Trio Passacaglia nevű együttesre írjak egy nagyobb szabású darabot. Mivel ismertem őket, hiszen korábban a Dixit oratóriumban dolgoztunk együtt, nem volt kérdés számomra, hogy elvállalom a feladatot, ám sokáig nem tudtam, pontosan mit is csináljak. Úgy éreztem, a három előadó nem elég egy ilyen nagyszabású darabhoz.

Mi gyújtotta be a szikrát benned?

Ez egy nagyon szerencsés együttállás volt. Eleve úgy volt a felkérés, hogy a koncert első felében régi zenét énekelnek és játszanak, míg a második felében lesz az új mű. Ám sokáig nem volt meg a koncepció, hogy mik lesznek ezek a régi zenék. Aztán egy ponton kitalálták, hogy egy tizenhetedik századi olasz dal köré építik fel az első részt. Ez a dal a Passacaglia della vita, aminek a hátterében Jób könyvének egy mondata áll: „Az ember, mint a virág, kinyílik és elhervad, eltűnik, mint az árnyék, és nincsen tartós maradása.” Én pedig akkoriban épp Jób könyvével foglalkoztam, mert a Dargay-Dinyés-Futó hármas szintén Artisjus-díjas Jób könyve című oratóriumában játszottam. Megvolt tehát a szikra, innentől kezdve már tudtam, mit kell csinálnom.

Jób története „csak” zenei szempontból foglalkoztatott, vagy amúgy is érdekel?

Valójában nem kellett volna ennyire beleásnom magam Jób könyvébe az oratórium miatt, hiszen annyira ismertem a történetet, ami ahhoz kellett. Engem egyébként is érdekel. Maga a szenvedés mint téma, és az Istennel való kapcsolat kérdése szerintem egy végtelenül izgalmas és kimeríthetetlen forrás, és ez abból is látszik, hogy nemcsak a bibliai szöveget, hanem számos erről írt szakirodalmat, filozófiai és teológiai könyvet áttanulmányoztam. Ez egy olyan téma, amit soha nem lehet teljesen megemészteni, mert mindig maradnak kérdések.

Szerinted mire tanít bennünket Jób (szenvedés)története?

Sok mindenre. Egyrészt nagyon erősen benne van a bibliai szövegben, hogy a szenvedés nem büntetés. Persze ezt így kimondani még semmi, hiszen a kérdés ott kezdődik, hogy akkor viszont hogyan dolgozzuk fel… és itt megy százfelé az erről való gondolkodás. A történet egy másik fontos aspektusa a külvilág viszonya a szenvedőhöz. Az erről szóló bibliai szöveg, Jób barátainak beszélgetése ebből a szempontból inkább ellenpélda. Azt mutatja meg, hogyan NEM lehet segíteni.

És mire fel a bábeli zűrzavar? Jób mondatai tíz nyelven szólalnak meg a darabban.

Egyrészt nem tudtam volna kiválasztani egyetlen nyelvet, amin ez végig mehet. Másrészt egyes gondolatoknak számomra erős zenei és nyelvi asszociációi voltak. Például az eredeti szövegben szereplő filozófiai töprengések nekem németül jelentek meg. De van olyan tétel, ami nagyon erősen szláv vagy orosz zeneiséget és ezáltal nyelvet sugallt. Tulajdonképpen a zene-szöveg kapcsolatok indokolták azt, hogy ilyen sokféle legyen.

Elég aktív vagy a közösségi médiában. Ez mennyire magától értetődő számodra?

Egyáltalán nem az. Nehezemre esik önmagam menedzselése.

De kénytelen vagy csinálni?

Igen, és ez például egy olyan terület – visszakanyarodva a korábban tárgyalt tanári munkára -, amiben mindenképpen fejlődnöm kellene. Az önmenedzselést illetően sajnos nem tudok tanácsot adni a hallgatóimnak, holott fontos lenne, hogy ezt elsajátítsák, de ezt biztosan nem tőlem fogják megtanulni. Az is lehet, hogy én tanulok tőlük.

Fotó: Labancz Viktória