Összehozni Édith Piafot a punkkal – Kemény Istvánnal beszélgettünk

„Mindig igyekeztem, hogy sokfélék legyenek a verseim” – vallja Kemény István, a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója. Az idén Artisjus-díjal kitüntetett költővel legújabb, Lovag Dulcinea című verses regényéről, kiszámítható és kiszámíthatatlan versekről, humorról és traumákról valamint a digitális világ “demenciájáról” beszélgettünk.

Tanult zongorázni?

Sajnos nem. Gyerekkoromban nem voltunk olyan körülmények közt, hogy zongoránk lehetett volna. Ami nem miattam kár, hanem a húgom miatt: nekem maximum átlagos zenei tehetségem volt – ellentétben vele. 

Amikor a Lovag Dulcineát olvastam és a Kamaszkori emlék című versben Erik Satie: Gnossienne No. 1-ét, említette, elkezdtem hallgatni; egészen különlegessé tette a könyv befejező szakaszát ez az aláfestő zene. Van valamilyen személyes élménye ezzel a darabbal? Mi volt a szándéka a zenemű megidézésével?

Két személyes élményem van. Az egyik, hogy mind a két lányunk tanult zenélni, és ez a Satie-darab éveken át rendszeresen felhangzott nálunk otthon a pianínón. Gyakorló feladat volt mind a kettőjüknek. Nem emlékszem, hogy meguntam volna valaha, de ha esetleg igen, akkor se hosszú időre. Viszont a Kamaszkori emlék éppen a megunás szomorúságáról szól, arról, hogy még a megunhatatlant is meg lehet unni. Mindenesetre, ha ma meghallom a Gnossienne No. 1-et, nekem azt a csodálatos korszakot hozza elő, amikor a gyerekek még otthon zongoráznak. A másik élmény, hogy Kollár-Klemencz László pár évvel ezelőtt megkérdezte, nem írnék-e neki szöveget erre a Satie-darabra. És előjöttek az emlékek, és megírtam A világ túlszélén kezdetű dalszöveget, ami aztán az egyik legkedvesebb saját versem lett.  

Van olyan zene, amit különösen közel érez saját lírájához?

Chopin keringőit például: olyat írni versben… Mindig igyekeztem, hogy sokfélék legyenek a verseim, önmagukban és külön is. Legyenek kiszámíthatóak és kiszámíthatatlanok, érzelmesek és vadak, szabályosak és féktelenek. Összehozni Édith Piafot a punkkal.   

Hogyan változik a versek jelentésmezője, ha azokat nemcsak némán olvassuk, hanem megszólalnak – vagy emberi elmondás vagy éneklés útján?

A költészetet, még az epikát is, eredetileg énekelhették, és hangszeren kísérhették. És az lehetett a nagy felfedezés, amikor kiderült, hogy olvasva is meg tudnak szólalni a versek. Nekem az az ideálom, hogy a verseim olvasva is hassanak: hogy valami (ritmika, rímek, váratlan szórend) helyettesítse bennük a hangszert vagy az emberi hangot.     

Annak idején a Rájátszásban ön is részt vett. Ez a kezdeményezés erőteljesen behozta a popkultúrába a sokak számára addig ismeretlen kortárs költészetet. Mit gondol, zenétől függetlenül van egyébként popkulturális szerepe a költészetnek?

Közvetve biztos, hogy van, mindig is volt. A nyelv, amit használunk, a költészeten alapul. Minden mai szó, köznyelvi fordulat, akármekkora közhely is, egyszer valamikor – tízezer éve, vagy idén februárban – eredeti, költői találmány volt, ami a nyelvvel természetesen eljut a popkultúrába is. Egy rapper akkor is ilyeneket használ, ha egy sor kortárs lírát sem olvasott életében. És ha jó rapper, akkor neki magának is vannak eredeti, költői találmányai, amiket aztán mások vesznek át. És azért az se lehetetlen, hogy olykor egy-egy vers közvetlenül is képes hatni a popkultúrára. A popkultúra mindenevő: nem hiszem, hogy pont csak a költészetet köpné ki. Abban pedig biztos vagyok, hogy a legtöbb embernek, aki járt iskolába, él és dolgozik a tudata mélyén egy-két vers, ha másutt nem, akkor ott, ahol a 3,14-es szám: talán soha nem lesz szükségünk a pi-re, de nem lehet, hogy ne legyen ott.

Egy évben jelent meg a Magvető Kiadónál Szűcs Teri demenciáról szóló könyve – a Visszatért hozzám az emlékezet – illetve a Lovag Dulcinea, amelynek kulcsverse A demencia társadalma. Előbb azt ábrázolja, hogy a társadalom nem tud mit kezdeni a betegségben szenvedő egyénekkel, az ön kötetében pedig az egyén néz szembe a társadalom betegségével. Mik a párhuzamok az egyéni szinten megélt betegség és az ön által megfogalmazott társadalmi problémák között?

Akinek volt dolga demenciában szenvedő emberrel (mint nekem is sajnos), az ismeri azt a sziszifuszi küzdelmet, hogy mindent újra meg újra el kell neki mondani, és mintha mindig először hallaná. Mivel a demens ember egyedül folyamatos életveszélyben van, a környezetének – nekünk – pillanatnyi kihagyás nélkül figyelnünk kell rá, és nekünk kell igazodnunk az ő beszűkült tudatához. A demencia terében nincs más közös valóság, csak a demens ember valósága. Átadja a valóságát, a demenciát, mi pedig átvesszük, mert nincs más választásunk. A demencia társadalma című versemnek az volt az alapötlete, hogy az a társadalmi-technológiai környezet, amiben ma élünk, úgy viselkedik velünk, mint egy demens, mi pedig úgy, mintha egy demens embert ápolnánk. Ránk kényszerít egy saját – digitális – valóságot, amiből nincs, vagy kockázatos a kilépés: az a legfőbb igazság, amit a GPS javasol, és az a helyes, amit elvár tőlünk az unásig emlegetett információs „buborékunk”.

A foglyai vagyunk a digitális eszközeinknek, amik ránk erőltetnek egy folyamatos, kényszeres kommunikációt, amivel újra meg újra elmondjuk egymásnak ugyanazt, folyton felülírva a már megbeszélteket.

Nem tudok a digitális környezetemnek elmagyarázni semmit, vagy ha mégis, akkor eltárolja valahol, de legközelebb mégis az ő első változata fog megjelenni a kijelzőmön. És századszor is. Persze eddig is éltünk át hasonlókat, például egy hivatalban, egyedül, szemben az embertelen bürokráciával, de a bürokrácia nem terjed ki mindenre, és a bürokrata nem akarja velünk elhitetni, hogy a mi érdekünkben van. És a bürokratával legalább lehet ordítani. A digitális környezetünkkel semmi értelme ordítani: a digitális környezetünk éli a maga valóságát, mint egy demens családtag, és úgy mosolyog ránk, úgy fecseg nekünk, hogy néha szinte elhisszük neki, hogy emlékszik még, kik vagyunk. 

Többször említette interjúkban, hogy a kötetben saját szerepéből kilépve, egy képzeletbeli költő hangján kívánt megszólalni. Miért gondolta úgy, hogy jobb mindezt egyéni költői megszólalásmódjából kilépve megfogalmazni?

A Lovag Dulcinea igazából egy verses regény, aminek A demencia társadalma egy fontos részlete, de bízom benne, hogy ennél jóval többről szól. Azzal kezdtem bele, hogy megírok egy-két verset egy fiatal lány helyett, aki a készülő regényem egyik szereplője, de aztán ezek a versek önállósultak, és külön könyvvé váltak. Lovag Dulcinea egy kóbor lovag, mint Don Quijote. Ma él, de bejárja a világot, és a kalandjai bárhol és bármikor történhetnek: a múltban, a jövőben, a Földön, a Földön kívül, a pokolban, vagy egy iskolában, ahova éppen bement egy fegyveres ámokfutó. Ezek a versek tényleg másfélék, mint az eddigi verseim, de azért az enyémek.     

Ez összefügg azzal, hogy legendásan sokat cenzúrázza saját magát, javítja a műveit? Ilyen értelemben ez a kötet hozott egy szabadságot? Olyat tudott megfogamzani, amit saját hangján nem tudott volna?

Remélem. Kevesebbet javítottam, mint azelőtt, de nem is kellett annyit, mert a szabadság és a kaland hozta ezeket a verseket. Tulajdonképpen én is kóbor lovag voltam, amikor Lovag Dulcineát írtam. Bármi szembejöhetett velem.

A könyvet „egy nagy költészet felszabadító játékának” nevezi a fülszövege. Mennyire érzi a költészetet az alkotást játéknak, és van-e hogy inkább küzdelem?

Szerintem ez a kettő nem megy egymás nélkül. Cervantes azon dühöngte át a fél életét, hogy milyen silányak a lovagregények, és mégis azokat olvassák az emberek. Egy kicsit talán kicsinyes ez a düh a rossz és gátlástalan írók ellen, de mégis ezért írta meg a Don Quijotét, amit a lovagregények paródiájának szánt. Paródia, tehát humoros, tehát játék, de az alapja végső soron mégiscsak egy nagy író életre szóló nagy küzdelme a középszer ellen. És mivel a középszer legyőzhetetlen, Cervantes Don Quijote alakjába a saját életét is beleírta, szélmalomharcként.   

Cervantes Don Quijote-ja a lovagregény paródiája, a Lovag Dulcinea tekinthető a mai kor parodisztikus ábrázolásának?

Az talán túlzás, hogy Lovag Dulcinea az egész mai kornak nekiront, de egyes konkrét jelenségeknek igen, például az eltörlés kultúrájának. Kétezer-húszban indul a cselekmény azzal, hogy radikális progresszív aktivisták a gyarmatosítás elleni hevületükben tévedésből ledöntik Cervantes szobrát is, mert az hiszik, hogy ő is gyarmatosító volt, nem pedig egy író. De hát nekik ez végül is mindegy: egy fehér férfi volt, úgyhogy dőljön csak. Ezzel indul a Lovag Ducinea. Lehet parodisztikusnak nevezni.

A digitális technológia a kötetben mindig negatívan jelenik meg – hol besúgó, hol démon, máskor pokol. Ugyanakkor egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy azt tapasztalja az sms-ezésnek és a posztolásnak köszönhetően megtanultak az emberek jobban fogalmazni és érthetőbben kifejezni magukat. Azóta már a mesterséges intelligencia befejezi helyettünk az üzeneteket és választ ad a kérdéseinkre. Hogy látja, miként lehet jól használni a technika adta eszközöket?

Biztosan lehet, de ez veszélyes üzem. A digitális eszközök gyógyításra, tudományos kutatásra, az univerzum megismerésére valók. Viszont úgy kell kezelni őket, mint a robbanóanyagot, a mérgeket, a kábítószereket. Használatukat magas szintű tudományos képzettséghez és erkölcsi alkalmassághoz kell kötni. Kezelésükre szigorú szabályokat kell felállítani. Gyerekektől elzárva tartandók. Felnőttek számára telefonokat visszabutítani. Mindezek betartatására szigorú, de emberséges törvényeket hozni. Ezekkel párhuzamosan többszáz éves tervet kidolgozni a Föld megmentésére, a klímaproblémák megoldására, a szegénység, a háborúk felszámolására. Gazdaság bővülését leállítani. Létrehozni egy szigorú papi rendet a legkiválóbbakból válogatva a törvényesség védelmére, a tech-cégek és mindenfajta hivatal ellenőrzésére, természetesen az egész bolygóra érvényes hatáskörrel, fékekkel és ellensúlyokkal, hogy a világrend ne válhasson zsarnoksággá. Általános fejlődést lelassítani. Előképnek jó a régi Kína, ahol sok száz évig meg tudták állni, hogy ágyúkat gyártsanak a puskaporhoz, követendő példának a mai Dánia, ahol nemrég végre – állítólag – meghozták az első korlátozó törvényt a gyerekek mobilhasználatáról. Mindez sci-fi, utópia, de nem vicc: valahogy meg kéne tanulni bánni a digitális eszközeinkkel, mielőtt végeznek velünk.   

A közösségi média felerősíti a kötetben is említett problémákat, amelyek ellen Lovag Dulcinea harcol: a mindenféle dologtól való szorongást, a traumáink középpontba állítását. A traumáról több vers is született a könyvben: a trauma, mint váltópénz, a trauma, mint ló stb. Ön szerint miért olyan hangsúlyos ma a traumákról való diskurzus?

Mert ez egyszerű, és kódolva van az emberi természetben. Az őseink a mágiában éltek évmilliókig. Mért vagyok beteg? Mért vagyok szomorú? Mért nem sikerül nekem semmi? Mért lettem ilyen? A lúdvérc az oka. Vagy egy átok. Valaki szemmel vert. És elmegyek a javasasszonyhoz (=pszichológus), viszek neki két tyúkot (=20000Ft/ülés), hogy űzze ki belőlem a rosszat, vegye le rólam az átkot. És ő kiűzi, és leveszi – illetve elmondja nekem, hogy traumatizált vagyok, és a traumám az oka, hogy ilyen lettem. Ideális esetben rögtön az is kiderül, hogy a traumámról a szüleim tehetnek, vagy egyenesen ők okozták. Hát persze. Ki más. És akkor megnyugszom, mert nem én hibáztam, hanem a szüleim rontottak el. Ez egyúttal indoknak is jó arra, hogy én miért nem akarok gyereket: mert nem akarom traumatizálni. És még jobban megnyugszom, amikor látom, hogy a többiek, az osztálytársaim, a kollégáim is traumatizáltak. Elnézést kérek a pszichológia tudományától, amit tisztelek: tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű – de a közösségi média kezeli felhasználóinak a lelkét a babonák szintjén, és nem én!

„Magamat vittem csapdába/ A költészet peremére” – olvassuk a kötetben, mint egy sírfeliratot. Úgy hangzik, mint egy közel 65 éves költő számvetése. Van ilyen vonatkozása a kötetnek?

Ez a kérdés most engem traumatizál. Csak három hete voltam 64… Ezek szerint kívülről a Lovag Dulcinea nem úgy néz ki, hogy K.I. írt egy verses regényt, hanem hogy a közel 65 éves K.I. írt egy verses regényt. Pedig én az idézett két sort egyáltalán nem a sírfeliratomnak szántam, hanem a költészet és az erkölcs határára gondoltam, és nem a koromról, hanem egy morális problémáról akartam radikálisan és őszintén beszélni: a saját gyávaságomról. 

Már mondhatjuk, hogy generációk nőttek fel a versein. Több kortárs szerző is említi önt vonatkoztatási pontként. Önnek ki volt – illetve ki – ilyen vonatkoztatási pont?

Évek óta tervezgetem, hogy egyszer összeállítsak egy olvasókönyvet olyan versekből, novellákból, regények részleteiből, amik valaha úgy istenigazából hatottak rám. Lennének ebben közhelyszerűen ismert nagy klasszikus versek, lennének titkos remekművek a barátaim és egyéb kortársaim versei közül, sőt, talán még egy-két dalszöveget is be mernék tenni közéjük. Egy ilyen könyv még talán sírfelirat helyett is megtenné.

Fotók: Labancz Viktória