Prieger Zsolt: Egy pillanatra sincs hatvanéves identitásom

Hatvan év alatt sem sikerült megnyugodnia Prieger Zsoltnak – szerencsére. Az Anima Sound System nyughatatlan vezetője több mint három évtizede kísérletezik: lemezeket készít, szólóprojekteket hív életre, különböző generációk és műfajok alkotóival dolgozik együtt, zenei-irodalmi előadásokat hoz létre, miközben rádiózik, könyvet ír, tanít és a fiatal zenészekkel is aktívan keresi a közös hangot. Július végén töltötte be a hatvanat, de esze ágában sincs lassítani.

Boldog szülinapot! Tényleg az? Boldog?
Nagyon. A legboldogabb.

Mitől?
Annyi mindent kapok az élettől: találkozásokat, kegyelmi pillanatokat, zenéket, irodalmat, beszélgetéseket. Ezekért mind hálás vagyok.

Ha valaki tanácsot kérne tőlem, hogy mi a boldog élet titka, azt mondanám neki: legyél hálás. És sokkal hálásabb, mint amilyen most vagy.

Kicsit sem tölt el szomorúsággal, hogy hatvanéves lettél?
Nem, mert annyira gyorsan zajlanak az események, annyi új benyomás és élmény ér, hogy egyszerűen nincs időm ezen gondolkodni. Persze van egy pillanat, amikor rám villan a vaku, hogy „jé, hatvan lettem”, de a hála tényleg minden felülír. Amit remélhettem az élettől, már busásan visszakaptam.

Amúgy hogyan csinálod, hogy szinte semmit sem változol?
A szakállam azért sokkal őszebb! (mosolyog) Komolyra fordítva a szót: szerintem változom, mert az jó, és pláne remélem, hogy jó irányba. Derűsebb vagyok, talán kevésbé szigorú, és ezt élvezem, de azért még jócskán van mit javítanom magamon.

Például?
Kontrollmániás vagyok, egy igazi control freak, ráadásul megfelelési kényszeres, és ezen jó lenne alakítani. Most például magam intézem a dolgaimat, miközben vágyom rá, hogy legyenek körülöttem emberek, akik adminisztrálnak, szerveznek. Csakhogy annyifelé száguldozom, hogy ezt nem egyszerű lekövetni.

Nálad nincs megállás?
Nem tudom, képes lennék-e rá, hogy például megálljak egy évre és szüneteltessem a zenekart, vagy ne adjak ki semmit, ne legyenek együttműködéseim. Folyamatosan jönnek ötleteim, múlt héten például kitaláltam egy Vida Kamilla-estet. Hamarosan újra együtt dolgozom Törőcsik Franciskával, és már majdnem huszonöt zenei-irodalmi előadásom van Hamvastól Téreyig, Csokonaitól női szentekig, Dávid király zsoltáraitól Szabó Magdáig. És mindet nagyon szeretem csinálni. Tudom, menedzseri szempontból nem ez a legjobb stratégia, valószínűleg kevesebb produkcióra kellene fókuszálnom egyszerre, viszont így mindig azt csinálom, ami érdekel, amit szeretek.

Ha mégis megállnál egy pillanatra, és lehetőséged lenne arra, hogy kimerevítsd „életed filmjét” három meghatározó jelenetnél, mit látnánk ezeken a képeken?
Hm, jó kérdés! Az elsőn egyértelműen a gyerekem születését és a kiskori dolgait. Ott jóval többet időznék mai fejjel, és figyelmesebb, jobb apuka lennék. Akkor annyira szétszabdalt volt az életem, Fanni pedig közben észrevétlenül felnőtt (Prieger Fanni, az Anima korábbi énekesnője, szerk.).

Második pillanatképnek mit választanál?
Az biztos, hogy nem egy nagyszínpados koncertet merevítenék ki. Ezek megvoltak, jók voltak, de ma már nem ezek a legfontosabb képek számomra. Inkább azokat a sátrakat láttatnám, ahol a koncert után összejöttek a fiatalok, Animát hallgattak, és közben szerelmek szövődtek, házasságok születtek, gyerekek fogantak.

Miről szólna a harmadik?
A jelenlétről. Sokkal jobban figyelhettem volna arra, ami éppen történik. Nem azon kellett volna parázni, mi lesz a következő pillanatban vagy szorongani az előző miatt, hanem benne lenni a jelenben, jelen lenni a pillanatban. „A figyelem a szeretet legtisztább formája”, ahogy Simone Weil mondta egykor találóan. Ezt ma már nagyon komolyan gondolom.

Foglalkoztat az elmúlás gondolata?
Folyamatosan, és derűvel tölt el.

Tök komolyan mondom, nulla szentimentalizmussal, hogy ha most itt, a Néprajzi Múzeum tetejéről a fejemre esne egy tégla vagy egy meteorit, rettenetesen boldogan mennék a teljesség felé.

Gyakran eszembe jut Térey János barátom, aki úgy halt meg negyvenkilenc évesen, hogy tökéletes életművet hagyott maga után. Ha nyolcvannyolc évig élt volna, akkor sem lett volna teljesebb ez az életmű.

Te mit szeretnél magad után hagyni?
Szeretném, ha úgy gondolnának rám, mint aki másokat arra inspirált, hogy merjenek kísérletezni és még inkább önmaguk lenni. Én például sokáig nagyon félénk és gátlásos voltam, és csak későn jutottam el odáig, hogy el merjem mondani, meg tudjam valósítani, amit igazán gondolok, ami igazán én vagyok.

Ha találkoznál az akkori éneddel, mit mondanál neki?
Nyugi!

Ennyi?
Ennyi. Régen mindig gyomoridegem volt a koncertek előtt, legyen az teltházas Pecsa, Sziget vagy egy kisebb klubkoncert, és a stressz miatt nem tudtam átélni az igazi érzelmi-kreatív izgalmat. Utána pedig azon rágódtam, miért ezt a számot játszottuk, miért nem amazt, miért nem így, miért nem úgy. Ez mára hála Istennek megszűnt. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert van egy baromi jó zenekarom fantasztikus emberekkel, jó koncerteket adunk, imádok színpadon lenni, és egy pillanatra sincs hatvanéves identitásom.

Hogyan látod az Anima jövőjét? Nyolcvanévesen is színpadon lesztek?
Szeretném hinni, hogy akkor is lesz adekvát mondanivalóm, mert ha lesz, akkor igen, persze. Szerencsére nálunk nincs olyan üzenet, amit csak húszévesen lehet elmondani, hiszen nem arról szólnak a dalaink, hogy „öld meg magad fiatalon, mert ha megöregszel, nincs értelme az életednek”. A populáris kultúra jelentős része ugye erre épül. Mi meg közben egyre inkább ilyen – gúnyosan mondva – népművelő zenekarrá válunk: Marx, Hegel, Kant, Simone Weil, Szenes Hanna – róluk is írunk dalokat, és ezt büszkén vállalom.

Egy kibaszott népművelő vagyok!

Volt, aki azért távolodott el tőled, mert túl sok mindent akarsz egyszerre?
Biztos. Van, aki szerint követhetetlen, ahogy vibrálok. Ezt én is látom magamon. De azt is, hogy sokkal pozitívabb a kommunikációm, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Régen például nem tudtam mit kezdeni a szeretettel. Kifejezetten zavart az emberek figyelme, a rajongás. Az Anima ugyan nem volt olyan típusú tömegzenekar, mint a Kispál, a Tankcsapda vagy az Edda, de azért voltak körülöttünk rajongók. Én pedig nem tudtam ezzel mit kezdeni.

Ma már tudsz?
Jobban megy. (mosolyog)

Egy ilyen örök kíváncsi ember, mint te, mit gondol a mesterséges intelligenciáról?
Szerintem óriási segítség annak, aki értelmesen használja. Az emberiség mindig félt az új technológiáktól: a gőzmozdonytól, a villamosságtól, a telekommunikációtól, a rádiótól, a hanglemeztől. Az AI-jal ugyanez a helyzet. Persze nem szeretném, hogy helyettem írjon dalt vagy szöveget, de ha például hangszerelési feladatokban besegít, miért ne?

Hiszel az élethosszig tartó tanulásban, sőt, néhány éve azt mondtad, nagyobb benned a tudásszomj ma, mint régen. Mi az, ami különösen izgat manapság, és szívesen foglalkoznál vele behatóbban?
Tanulom, hogyan lehetne elmélyültebb a lelki és spirituális életem. Hívő vagyok, de ha nagyon megkapirgáljuk a felszínt, akkor csak amolyan felszínes vallásos. Sokkal mélyebb is lehetne ez az istenkapcsolat, sokkal.

Az viszont, hogy pozitívabb vagyok és egyre több emberben látom meg a jót és a tehetséget, valószínűleg a hitemből is fakad.

Mindig is kíváncsi voltam: mi indított el téged a hit felé vezető úton?
Elég későn találtam rá erre az útra. Ateista, illetve inkább agnosztikus családból jövök, nem volt nálunk „tételes vallásosság”. Aztán jöttek a könyvek, a versek, a természet szépsége és tisztasága, majd egyszer megláttam az újságárusnál a Vigiliát is, és elkezdett érdekelni ez a téma. Útkeresővé lettem, mindent elolvastam: Pilinszky adott egy maflást jobbról, Simone Weil balról, aztán jött Dosztojevszkij – sok minden lökött tovább ezen az úton.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál: „ahogy öregszem, egyre szabadabb leszek”. Mit jelent neked most, hatvanévesen a szabadság?
Azt, hogy továbbra is kíváncsi vagyok, és nem akarom magam egyetlen szerepbe zárni. Zenélek, könyveket olvasok és írok, tanulok, tai chizom, utazom, fiatalokkal dolgozom, vallási kérdésekkel foglalkozom, és közben újra meg újra beleállok valamibe, amiről nem tudom, hová vezet. Talán ez az egyik legjobb dolog az öregedésben: már nem akarjuk azt mutatni, hogy mindenre tudjuk a választ, és egyáltalán nem baj, ha nem áll össze minden tökéletesen.