Soltész Márton: Semmiképp sem lezárni akartam ezt a történetet

Kevés magyar írót övez olyan erős kultusz, mint Szabó Magdát. De mi történik, ha egy irodalomtörténész nemcsak a műveket kezdi vizsgálni, hanem azt a gondosan felépített személyiséget is, amely az alkotások mögött áll? Hogyan változik meg a viszonya az íróhoz, amikor levéltári dokumentumok, levelek és visszaemlékezések alapján új összefüggések rajzolódnak ki előtte? Soltész Márton éveken át foglalkozott Szabó Magda életművével. Végül megtalálta a kulcsot: nemcsak irodalom-, hanem szociológiai-történettudományi eszközökkel vizsgálta az írót és az általa létrehozott „médiaszelfet”, és mindezt az Artisjus Irodalmi Díjjal elismert, Önmaga hőse és áldozata – Közelítések Szabó Magda karriertörténetéhez című kötetében adta közre. Soltész Mártonnal Seres Gerda beszélgetett.

Eleinte úgy gondolta: Szabó Magdáról poétikai monográfiát kell írnia. Később azonban „elment a kedve Szabó Magdától, az embertől és a médiaszereplőtől”, ezért más megközelítést keresett. Mi ösztönözte arra, hogy mélyebbre ássa magát az életmű és a személyiség rétegeiben?

Az eredeti elképzelésem valóban egy klasszikus poétikai-műelemző monográfia volt, idővel azonban egyre inkább az a médiaszemélyiség kezdett foglalkoztatni, amelyet Szabó Magda felépített, és ennek emberi vonatkozásait kezdtem feltárni. Érdekelt az intézményi háttér, hogy miként viszonyult a kor nagyhatalmú kulturális személyiségeihez: Nagy Péterhez, Király Istvánhoz, Aczél Györgyhöz vagy Illés Endréhez. Rendkívül érdekes volt látni, milyen diplomáciai érzékkel kezelte ezeket a kapcsolatokat.

Az elején ez talán azért is volt számomra visszatetsző, mert rendkívül naiv elképzeléseim voltak az írókról. Azt hittem, vannak olyan tiszta, sérthetetlen figurák, mint amilyennek például Ottlik Gézát láttatta a róla kialakult kultusz. Aztán az ember meglát egy Kardos Györgynek – aki a kommunista karhatalom embereként került a Magvető Kiadó élére – dedikált Ottlik-kötetet egy árverésen, és rádöbben, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb.

Ahogyan egy kutató egyre mélyebbre ás az Aczél-hagyatékban vagy a korszak dokumentumaiban, rájön, hogy nemcsak Szabó Magda hízelgett a hatalomnak. Szinte mindenki ezt tette valamilyen módon. És őszintén szólva ez ma sincs másként.

A naivitás elveszett?

Az a gyermeki rajongás, amellyel kezdetben Szabó Magda regényeit olvastam, már nem jellemző. Akkoriban úgy éreztem, hogy a hősei rendkívül tisztességes, morálisan kikezdhetetlen figurák, akikkel könnyű azonosulni. A Für Elise például teljesen beszippantott abba az univerzumba, amelyet az író létrehozott. Elhittem, hogy a szerző maga is pontosan olyan, mint amilyennek a művek sejtetik. Idővel azonban elkezdett zavarni, hogy Szabó Magda nemcsak megteremtette ezt a képet, hanem folyamatosan hangsúlyozta is, hogy azonos azzal, amit a műveiben látunk. Pedig a bölcsészkaron az első dolgok egyike, amit megtanítanak, hogy az írót el kell választani az elbeszélőtől. A szerző természetesen beleviszi magát a műveibe, hiszen azok az ő emlékeiből, tapasztalataiból, álmaiból, nyelvéből, szókincséből, világszemléletéből táplálkoznak, de a kettő mégsem azonos. Szabó Magda viszont ezt a reflektálatlan tapadást erőltette. Bosszantotta, ha valaki reflektált arra, hogy az élet és a mű között különbség lehet.

Pedig ez a differencia teljesen természetes. Kertész Imre többször is leírta, hogy az ő alkotói programja: „ugyanazt élni és írni”. Ez egy nagyon érdekes ars poetica, és Szabó Magda is valami hasonló dolgot szuggerál, amikor az újságokban, televízióban, személyes megjelenései alkalmával a „médiaszelfjén” keresztül lázasan demonstrálja, hogy a műveiből közvetlenül ő beszél. Hogy ki ez az ő? Na ez itt a kérdés. A magyar és a világirodalomban egyaránt nagy hagyománya van az autofikciós prózának, Móricz Zsigmond is írt ilyet – ahogyan naplót is. Csakhogy amint valaki a nyilvánosságnak szánt naplót vagy önéletrajzot ír, az már egy másik minőség. A nyilvánosság távlata eleve torzít. Az ember szelektál, kozmetikáz, kihagy, hangsúlyoz. Nagy Péter írja a memoárja elején – persze nem szó szerint idézem –, hogy aki a kiadás legkisebb reményével írja az emlékiratát, az biztosan hazudik. Talán az is, aki nem.

Szabó Magda hagyatéka csak részben kutatható. Ahogyan könyve bevezetésében hangsúlyozta: munkájában nem elsősorban tényekkel, mint inkább adatokkal és forrásokkal dolgozott. Ilyen feltételek mellett mit remélhet egy kutató, amikor belevág egy ilyen elmélyült munkába?

Szabó Magda hagyatékát több ízben odaígérték (előbb ő maga, azután a jogörököse) különböző közgyűjteményeknek, aztán később mindig visszakerült az örököshöz, Tasi Gézához, aki nem enged teljes, szabad betekintést az anyagba. Időnként elővesznek ezt-azt a hagyatékból, de többnyire rendkívül szakszerűtlen módon, üzleti céllal. Pedig elképesztően fontos lenne látni az anyagot egyben: a levelezést, a kéziratváltozatokat, a javításokat. Ha erre nincsen mód, a kutató csak „mélyfúrásokat” tud végezni. Lefúr egy-egy ponton, és vagy talál „olajat”, azaz valami meggondolkodtató „információ”-morzsát, vagy nem. A személyes levelezés különösen érdekes volna. Szabó Magda rengeteg rajongói levelet kapott, és ismert dolog, hogy ezekre válaszolt is. Ebből az anyagból nagyon sok minden kiderülhetne arról, hogyan működött ez a bizonyos médiaszemélyiség, és hogyan építette a kapcsolatot az olvasóival.

A fotók is érdekesek lennének. Ezekből Gurul a sok-sok pillanat címmel a Jaffa Kiadó közreadott egy válogatást, de abban nyilvánvaló datálási hibák vannak. Egy kép alatt például az szerepel, hogy az 1970-es években készült, közben pedig Szabó Magda háta mögött látható a polcon a Szobotka-életműkiadás néhány, a ’80-as években megjelent kötete. Szerintem sokat árt az életműnek, hogy egyetlen reprezentatívnak szánt sorozatban, a többi alkotással egyenrangú darabként adták közre például a Csigaház című „első” regényt. Különösen, mert Szabó Magda roppant tudatos és akkurátus szerző volt, vagyis bizonyára nem véletlen, hogy ezt, így nem adta közre soha.

Férje, Szobotka Tibor naplóját is több helyen megcsonkította: kiradírozott, beleírt, kivágott, kitépett belőle. Számára nagyon fontos volt az utókor megítélése, ez pedig az irodalomszemléletéből következett. Abból a felfogásból, hogy a mű meghosszabbított élet, tehát egy irányba kell mutatniuk, nem lehetnek egyenetlenségek.

Háy János mesélte, hogy amikor meglátogatta a Júlia utcában, Szabó Magda átvitte őt egy másik lakásba, amely tulajdonképpen egy múzeumszerű díszlet volt. Ott hirtelen hangot, tónust váltott, és elkezdte „alakítani” a nemzet írónőjét.

Nagyon érdekes és egyben megrendítő jelenség.

Miért fontos, hogy az utókor megpróbálja ezt a kettőt, a magánembert és az írót szétszálazni, és megkeresni a hiteles Szabó Magda-képet az általa felépített álarc mögött?

Nem biztos, hogy fontos. Tudományos szempontból érdekes lehet, de az olvasókat szerintem meg kell hagyni abban a naiv és szent örömben, amit az olvasás jelent. Lehet, hogy sokakat izgatna egy leleplező igényű, minden részletre kiterjedő totális életrajz, de ma még nem állnak rendelkezésre azok a források, amelyek alapján ezt felelősséggel meg lehetne írni. Nekem nem is ez volt a célom. Egyszerűen eljutottam odáig a kutatás során, hogy alapvető ellentmondásokkal, kérdésekkel szembesültem, és ha már szembesültem velük, megpróbáltam nyelvet és szempontrendszert találni a feldolgozásukhoz. Közben úgy alakult az életem, hogy az irodalomtudományi PhD-m megszerzése után néhány évvel politikaelméleti, majd onnan a történettudományi doktori képzésbe kerültem. Ott jött az ötlet, hogy ez tulajdonképpen kultúrpolitika-történet és intézménytörténet is, nem csak irodalom. Így született meg az a doktori disszertáció, amelyből ez a könyv lett.

A kötetben végig egymásra olvassa a levelezéseket, a fellelhető forrásanyagokat és a műveket. Miért fontos ezt a párhuzamot, vagy néha ellentmondást láttatni?

Nekem a források alapján az az elképzelésem, hogy ezt a médiaszelfet Szabó Magda azért hozta létre, mert hitt abban, hogy neki üzenete van az olvasók számára, és ezt az üzenetet – bármilyen politikai rendszer legyen is – célba kellett juttatnia. Ez bizonyos helyzetekben kénytelen-kelletlen megalkuvásokhoz vezetett. Ma ezt már nem látom olyan tragikusnak, mint amikor ezeknek a kényszerű kompromisszumoknak a bizonyítékaira rábukkantam. Akkor még én is ebben az élet=mű tapadásban gondolkoztam. Aztán rájöttem, hogy ez nem releváns szempont. Mesterem és barátom, Tarján Tamás többször fölhívta rá a figyelmünket: „Hagyjuk már ezt az ócska lemezt, hogy Szabó Magda hazudik! Azt csinál, amit akar. Nézzük meg a műveket, egy-egy irodalmi vagy alkotói periódust; a könyvek megvannak, a recepció megvan, tehát meg lehet írni a poétikai monográfiát.” Tamásnak egyfelől teljesen igaza volt. A „hazugság” kérdésében nem az irodalomtudomány feladata állást foglalni. Ugyanakkor nem hiszek abban, hogy kizárólag az immanens műelemzés volna az egyetlen helyes, tudományosan igazolható út egy-egy életmű felé, ahogy abban sem, hogy csak recepciótörténetet kell és lehet írni. A szakmán belül hajlamosak vagyunk egymást kioktatni arról, mi számít tudományosnak. Az egyik azt mondja: a recepciótörténet csak idézetmontázs. A másik azt mondja: a strukturális-poétikai elemzés öncélú játék. Én azt gondolom, mindegyik fontos. Szabó Magdánál különösen, mert nála a művek, a recepció, a személyiség és a kultusz rendkívül erősen összefonódnak.

Az irodalomtörténész dolga szerintem az, hogy érdekes összefüggéseket mutasson meg az olvasónak, közvetítsen az életmű és az olvasók, kutatók között. Hogy felkeltse a kíváncsiságot a művek iránt. S ehhez néha inkább történésznek, mint irodalmárnak kell lennie.

A könyv egyik legérzékenyebb pontja az a rész, amelyik Szabó Magda félelmeiről, paranoid érzéseiről, esetleges pszichiátriai betegségéről szól. Ez rendkívül kényes terület.

Fontos hangsúlyozni, hogy itt is kizárólag forrásokra támaszkodom: visszaemlékezésekre, levelekre, vallomásokra, levéltári anyagokra. A „paranoid skizofrénia” kifejezést sem én vezetem be, hanem az írónő egykori barátnője, Csizmadia Éva írta le Rétsági György pszichiáter, a Kútvölgyi Kórház főorvosának szakvéleményére hivatkozva, amelyet szakmai-etikai okokból nem ismerhetünk. Más forrásokban is megjelennek olyan történetek, hogy Szabó Magda félt az üldöztetéstől, nem mert az ágyában aludni; egy ízben magánlevélben kért segítséget Aczél Györgytől. Ezekből a mozaikokból összeáll egy kép, egy narratíva, de ez nem diagnózis. A könyvet lektoráló pszichiáter kollégám, Kéri Szabolcs professzor úr lábjegyzetben idézett megállapítása éppen ezért rendkívül fontos; ő a rendelkezésre álló források alapján, gyakorló orvosként nem tartja megalapozottnak az említett „diagnózist”. Itt nagyon óvatosnak kell lenni – fontos a szakmai kontroll: az olvasónak is, az irodalomtörténésznek is. Az orvosi dokumentumok ugyanis nem kutathatók, ezek szenzitív adatok, kutatásuk és felhasználásuk személyiségi jogi akadályokba ütközne. De nem is ez a lényeg. Számomra az új összefüggés felvillantása volt a cél: az én hangsúlyozottan szubjektív értelmezésem szerint az egyéni és az alkotó által létrehozott fikciós személyiség idővel összecsúszott.

Mintha Szabó Magda egy ponton elvesztette volna a kontrollt fikció és valóság felett. Mintha beszippantotta volna az „ókút”, amelytől a szülei úgy féltették gyerekkorában, s amely a művészi alkotás bázismetaforája lesz számára.

De hangsúlyozom: ezek mind csak értelmezések, s nem végső igazságok.

Tíz év Szabó Magda-kutatás után milyen ma az Ön személyes Szabó Magda-képe?

Volt egy rajongó korszakom, aztán egy védelmező, majd egy dühödt, kiábrándult, haragos periódusom is. Ma már inkább úgy mondanám: megbékéltem vele. Megint egyben látom az életművet, s látom-érzem Szabó Magdában a klasszikust. A rendkívüli tehetségű írót, aki folyamatosan képes volt a megújulásra. Egészen hihetetlen, mennyi különböző hangon tudott megszólalni egyazon életmű keretei között. Az Ókút, a Régimódi történet, a Für Elise vagy A pillanat egymástól teljesen eltérő világok, mégis ugyanannak az írónak a művei. És végül Tarján Tamásnak lett igaza: újra elő kell venni a műveket, és meg kell írni azt a poétikai monográfiát, amely az esztétikai szerkezetre, a nyelvre, az elbeszélésmódra koncentrál.

De ezt már nem Ön fogja megírni?

Most úgy érzem, nem. Viszont örömmel látom, hogy egyre több fiatal kutató foglalkozik Szabó Magdával. Új szempontok jelennek meg, új értelmezések. És ez nagyon jó. Mert én semmiképp sem lezárni akartam ezt a történetet, sokkal inkább: elkezdeni.

Szerző: Seres Gerda