„Azok szeretik az Oasist, akiknek a szülei Beatles-rajongók voltak”

„Azt hiszed, az Oasis csak britpop és balhé volt? Gondold át még egyszer!” – olvasható a hamarosan megjelenő Live Forever című könyv fülszövegében, ami Manchester legismertebb zenei exportcikkéről hántja le a különböző rétegeket. Szerzője, a zenetörténész, műsorvezető és zenész, John Robb, közvetlen, személyes tapasztalatai alapján mesél egókról, tehetségről és elképesztő mennyiségű önbizalomról. A magyar fordítás szakmai lektora Szekeres András dalszerző-előadó (Junkies, KFT) volt, aki stílusosan Oasis-pólóban érkezett az interjúra.

Liam vagy Noel?

Ez nem fair! (mosolyog) Nincs egyik a másik nélkül. De ha mindenképpen választanom kell, inkább Liam.

Most megleptél.

Oké, Noel írta szinte az összes Oasis-dalt, de ha a szólólemezeket nézem, abban számomra egyértelműen Liam a jobb. Hallgasd meg a 2017-es As You Were-t, baromi erős az egész! Ráadásul ezekkel a szólópróbálkozásaival pár éve már stadionokat töltött meg, több tízezren voltak kíváncsiak rá.

Wonderwall vagy Don’t Look Back in Anger?

Don’t Look Back in Anger. De inkább valami más.

Például?

Ha mindenképpen a (What’s the Story) Morning Glory című lemez dalai közül kell egyet ajánlanom, a Cast No Shadowt mondanám. Egyébként mindegyik dal fantasztikus az albumon, csak az általad említetteket sokkal többször hallom itt-ott.

Stúdióalbum vagy élő fellépés?

Nyilván koncert, bár a lemezek is egytől egyik zseniálisak. Talán a harmadik volt egyedül kissé csalódást keltő számomra.

Ez ugye a Be Here Now, aminek egy egész fejezetet szentel a könyv „Hol ment ez félre?” címmel, azt állítva, hogy ez volt az internet térhódítása előtti utolsó nagy album, és ott indult el a zenekar a lejtmenet felé. Egyetértesz ezzel az állítással?

Az biztos, hogy kicsit túltolták. Sok volt és megalomán, de ezt akkor nem tudtam volna így megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy nem tetszik a lemez.

Visszacsatolva a korábbi kérdésre: melyik volt a legutolsó Oasis-koncerted?

A tavalyi. 2025. július 30. London, Wembley. Ott kaptam ajándékba ezt a pólót. Talán mondanom sem kell, rendkívüli módon megérintett a koncert, nagyon jól szólt a zenekar, de számomra a földöntúli élményt mégsem ez, hanem Liam 2019-es szigetes szólókoncertje jelentette. Akkor volt a Definitely Maybe album megjelenésének huszonötödik évfordulója, és valahogy együtt álltak a csillagok.

Emlékszel rá, mikor kezdődött az Oasis iránti rajongásod?

Persze. ’96 nyarán egy családi nyaraláson, a görögországi Samos szigetén. Láttam már korábban az Oasist a tévében, és szörnyen antipatikusnak tűntek. Azok a szemöldökök meg a pozőrködés…

Mi történt a görög szigeten, hogy a véleményed 180 fokos fordulatot vett?

Volt egy tengerparti buli, ahol többször is megszólalt a Wonderwall meg egyéb Oasis-dalok, és úgy jöttünk haza a nyaralásról öcsémmel, hogy mindketten rajongók lettünk!

Nekem akkor fenékig érő hajam volt, amit utána levágattam, a Junkiesban pedig megjelentek a britpopos dolgok. Úgyhogy engem teljesen „eltérített” az Oasis!

 Vajon miért alakult így?

Sokat gondolkodtam ezen, és azt állapítottam meg, hogy azok szeretik az Oasist, akiknek a szülei Beatles-rajongók voltak, azaz sok Beatlest hallottak gyerekkorukban. Az Oasis zenéje ugyanis nem csak nyomokban tartalmaz Beatlest, így nekem könnyű volt rákapcsolódnom.

Tény, hogy gyakran érte kritika az Oasist, amiért igen erősen merít más zenekaroktól. Ha már hatásoknál tartunk: szerinted hol a határ inspiráció és „nyúlás” között?

Van arcátlan „nyúlás” az Oasis tarsolyában, ez nem vitás, és a könyv több példát is hoz arra, amikor bizony meggyűlt a bajuk az inspirációt jelentő zenekarokkal, akiket utólag be kellett venniük szerzőként. Másokat egy ilyen dolog valószínűleg megakasztott volna az úton, őket viszont nem térítette el. Nem mellesleg, a közönség mindig megbocsátott nekik.

Az Oasis története a testvéri konfliktusokról is szól, és a könyvben időnként megrázó sztorikat olvashatunk erről. Mit gondolsz, a kreatív feszültség „a szükséges rossz” az alkotáshoz? Meddig egészséges egy ilyen típusú működés?

Nálunk is volt ilyen régen, de ma már nem igénylem a kreatív feszültséget.

Ezek szerint huszonévesen neked is szükséged volt feszkóra?

Ez nem arról szól, hogy szükséged van rá! Egyszerűen feszkó van, és kész. Emberek össze vannak zárva hosszú éveken át teljes egymásrautaltságban. Akár egy házasságban.

Nekem Barbaró Attilával voltak ilyen konfliktusaim, de feszültség ide vagy oda, el kell ismernem, hogy együtt sokkal jobban ment, mint külön-külön.

„Máshogy csillognak külön-külön, de együtt ragyognak igazán”, ez az idézet a könyvből pont passzol ide.   

Ez tökéletesen leírja az egók harcát. És ugyan a két Gallagher-karakter adta az Oasis erejét, egyúttal ez volt a legsebezhetőbb pontja is. Valószínűleg túl sok időt töltöttek együtt, és egymás agyára mentek. Ahogy Robb írja, kellett volna nekik egy kis szünet.

Alkotói szabadság?

Így is mondhatjuk. Bár van olyan helyzet, amin már ez sem segít. Tudod, amikor annyira elmérgesednek a dolgok, hogy már nincs más megoldás, mint búcsút inteni egymásnak.

„… voltak olyan pillanatok, amikor kurvára jól jött volna, ha valaki ránk szól, hogy eddig és ne tovább, vegyünk vissza kicsit, mert kilenc perc túl hosszú egy dalhoz!” Ezt Noel mondja a már korábban emlegetett Be Here Now című albummal kapcsolatban. El tudod képzelni, hogy egy ilyen öntörvényű figura szó nélkül hagyja, hogy valaki a fejére koppintson?

Na, épp ez az! Amikor olvastam ezt a részt a könyvben, egyetlen kérdés járt a fejemben: vajon kinek fogadta volna el a véleményét? Noel Gallagher akkoriban tévedhetetlennek hitte magát, úgyhogy valószínűleg semmilyen kritikai észrevételt nem fogadott volna el a lemezzel kapcsolatban. Persze idős fejjel, bölcsebben már másképp látja az ember ezeket a dolgokat.

Noel Gallagher dalszerzői módszeréből szerinted mi az, ami adaptálható egy mai alkotó számára?

Nagyon aprólékos, mindent alaposan kidolgoz, és ez a hozzáállás szerintem követendő! Emellett igen magas szintű a hangszerelési képessége, jók a zenei ötletei, a szövegei pedig irtózatosan könnyedek. Ha magyar megfelelőt kellene mondanom, a Supernem jut eszembe. A Supernem szövegeiben figyeltem meg azt, hogy ugyan látszólag nincs szövegkohézió, és mintha Papp Szabi csak random mondaná, ami éppen eszébe jut, valahogy ezek a dolgok mégis szépen összekapcsolódnak a végén.

Van kedvenc sorod tőle? Mármint Noeltől?

Naná! I’m feeling supersonic, give me gin and tonic.

Vagy ez: You’re the outcast, You’re the underclass, But you don’t care, Because you’re living fast.

Az Oasis persze nemcsak dalokban, attitűdben is erős volt. Főleg, ha Liamre gondolunk. Mennyire fontos egy frontember esetében az önbizalom, az egó?

Ha régi típusú rockikonokról beszélünk, nagyon fontos.

Kik a régi típusú rockikonok?

Például Bono a U2-ból, vagy az INXS néhai énekese, Michael Hutchence. Szerintem Liam Gallagher volt az utolsó ilyen klasszikus rocksztár. Tudod, a nagyképű, nagypofájú, arrogáns, hatalmas egójú frontember, aki annak a korszaknak volt sajátja. Azóta nagyot változott a világ. Gondolj csak a Coldplay énekesére, Chris Martinra, mennyire más karakter. Ő egy szerény faszi. Vagy ott van Ed Sheeran, aki stadionokat tölt meg, és egy sebezhető valaki.

Eltűnt az arrogancia a frontemberekből.

Volt olyan sztori a könyvben, ami téged is meglepett?

Ha nem is lepett meg, mindenesetre élvezettel olvastam a Madchester szcénáról, amiről viszonylag keveset tudtam eddig.

Mi mindent tudtál meg róla?

Ez egy Manchesterből indult zenei mozgalom volt az 1980-as, 1990-es évek fordulóján, ami az alternatív rockot, a pszichedeliát és a house ütemeit ötvözte. A korszakot olyan zenekarok fémjelezték, mint a Stone Roses, a Happy Mondays vagy a James, akik a The Hacienda nevű legendás klubban léptek fel rendszeresen. A mozgalom elég hamar kipörgött, és Manchester a kilencvenes évek elejére egy lesajnált hellyé vált. Ezért is volt óriási bravúr, hogy az Oasis ki tudott törni innen.

Fotók: Labancz Viktória

📚📖
John Robb: Live Forever
Fordította: Nimila Ágnes
Szakmai lektor: Szekeres András
Kiadó: Jaffa 
Megjelenés: 2026. április 03.