Szűcs Krisztián: Krúdy ráütötte a pecsétet

Bár nem kimondottan rajongok a novelláskötetekért – jobb szeretem a regényeket -, az Utazás a kegyetlenbe már az első fejezettel levett a lábamról. Érzelmi hullámvasúthoz tudnám hasonlítani az élményt, ahogy az egyik pillanatban könnyesre röhögöm magam a sorozásról szóló sznobellát olvasva, a következő történet végén pedig fojtogat a sírás. És miközben feltárulnak a jól ismert dalok születésének kulisszatitkai, egyúttal betekintést nyerünk egy, a hetvenes években született Krúdy-i figura bohém élettörténetébe. Nagyinterjú üvegplafonról, ergonomikus popzenéről és közkinccsé vált Heaven Street Seven-dalokról az immár elsőkötetes (dal)szerzővel, Szűcs Krisztiánnal.

Melyik nehezebb: háromperces slágert vagy egy háromszáz oldalas könyvet írni?

Mivel fiatal, debütáló író vagyok (mosolyog), számomra könyvet írni könnyebb volt!

Nem nyomasztottak az elvárások?

Nem. Ráadásul nincs is összehasonlítási alapom, hiszen ez az első kötetem. Ha esetleg lesz folytatás…

Már a folytatást tervezed?

Gondolatban. Abban biztos vagyok, hogy másodszorra nehezebb és bonyolultabb lesz.

Miért?

Olyan ez, mint amikor egy feltörekvő zenekar kijön az első lemezzel, ami szinte kigurul a kezeik közül. Másodszorra már nem megy ilyen könnyen, sokkal többet kell agyalni.

De szerintem épp az a jó az alkotásban, hogy bár időnként vannak nehéz pillanatok, sőt, olykor kínlódások is, alapvetően az ember mégiscsak szereti csinálni.

Egy korábbi beszélgetésben azt mondtad, az inspirációról szól a könyv. Mi inspirált a megírására?

Mindig is szerettem írogatni, és nyilván az lett volna a minimum elvárás magamtól, hogy egy Karamazov testvérek szintű nagyregénnyel nyissak (nevet), bár valószínűleg egy ilyen típusú hosszantartó, koncentrált munkára alkalmatlan lennék. Ahhoz túl szétszórt vagyok. A lényeg az, hogy felkért egy kiadó – megjegyzem, végül nem ők adták ki a könyvet -, hogy írjak arról, hogyan születtek bizonyos dalok és szövegek, mi ihletett meg stb. És végeredményben az Utazás a kegyetlenbe az inspirációról szól, hiszen dalszövegekből indulok ki, de a kötet nemcsak zenekaros anekdoták és szaftos sztorik gyűjteménye, hanem egy szilánkos, ágas-bogas élettörténet is egyben.

Az egyik fejezetben azt írod, ez a könyv egyfajta terapikus tükörbenézés számodra. Kisimultál a végére?

Nem is tudom… valamennyire igen. Az utolsó két-három sznobella a szembenézésre és megbocsátásra fut ki, és van bennük valamiféle katarzis. Vagy fogalmazzunk úgy: van valami hasznuk. Főleg az én generációm, de akár fiatalabbak és idősebbek számára is. Ezt egyébként kvázi „szondáztuk” is, hiszen néhány történet már megjelent a Facebookon, és a reakciókból azt szűrtem le, sokakat megérintenek ezek az írások. Persze ez olyan értelemben nem újdonság, hogy általában ez történik, ha az ember őszinte és felvállalja a sebezhetőségét.

Feltűnt, hogy sokkal személyesebb és kitárulkozóbb vagy most, mint korábban. Nem okozott számodra nehézséget, hogy ennyire megnyílj?

Szerintem ez ma világjelenség. Nem teheti meg az ember, hogy három lépés távolságból utalgat bizonyos dolgokra, mert azzal senki nem tud rezonálni. Ami engem illet, valószínűleg változtam is ebből a szempontból. Régebben sokkal zárkózottabb voltam.

Az, hogy korábban zárkózottabb voltál, szerepet játszhatott abban, hogy a Heaven Street Seven nem törte át az üvegplafont? Te fogalmazol így az egyik novellában.

Valamennyire szerepet játszott. De szerintem a kommunikáció is nagyot változott a ’90-es évekhez vagy a 2000-es évek elejéhez képest. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy előadó mélyebben kitárulkozzon. Én meg valójában soha nem voltam kifejezetten extrovertált típus, engem nem a színpad, hanem a dalszerzés érdekelt igazán. Amikor elkezdtük a zenekart, gyakorlatilag a gitár mögé bújtam. Mondhatnám azt is, hogy kényszerből lettem énekes, miután rájöttem, hogy más nem tudja előadni a dalaimat úgy, ahogy szeretném, de nem akarok álszent lenni, hiszen ez nem kínszenvedés számomra, sőt. Tök jó érzés felállni a színpadra, és érezni a közönség felől áramló energiát!

De mit értsünk üvegplafon alatt? Mi volt az a nem kimondott cél, amit ezek szerint nem sikerült elérni a zenekarral?

Azt hittük, hogy a HS7 egy popzenekar, de valójában nem volt az. Alternatívnak túl pop volt, mainstreamnek túl underground. Miközben szerintem sokkal több olyan dalunk van, ami univerzálisan értelmezhető, tömegek által dekódolható. Nem csak a Krézi srác meg a Dél-Amerika.

Sarkítottan fogalmazva: sosem volt elég ostoba vagy faék egyszerűségű a zenénk ahhoz, hogy befuthassunk.

Ha már a Krézi srácot említetted, erről is született egy novella, amiben azt írod, kivagy ettől a daltól, de élőben (szinte) soha nem esik nehezedre előadni. Hogy van ez? 

Az ilyen régi dalok esetében tényleg agyérgörcsöt kapok, ha valamilyen oknál fogva próbálni kell. Amikor viszont ott állunk a közönség előtt, egyáltalán nem fáj előadni, hiába játsszuk immár huszonhatodik éve.

Mit szóljon a Rolling Stones, ami több mint hatvan éve „kénytelen” játszani (az I Can’t Get No) Satisfactiont?

Bár nem vagyok Stones-rajongó, de szerintem a Satisfaction már nem is az övék, hanem közkincs. Beépült az emberek életébe.

A Heaven Street Sevennek szerinted van olyan dala, ami közkincs?

Kérdés, hogyan definiáljuk a közkincs szót. Az általad említett Satisfaction valószínűleg több százmillió embernek kedves a világon, de számomra meg a The National zenekar Bloodbuzz Ohio című száma a közkincs, amit nyilván sokkal kevesebben ismernek. Hazai példával élve: közkincs a Republic-féle 67-es út, ahogy szerintem a Dob + Basszus is a Hiperkarmától. Ilyen értelemben tehát közkincs a Krézi Srác, a Dél-Amerika meg mondjuk a Nem Elég.

Miért nem tetszik a mai popzene ergonomikussága? Tőled idézek ismét.

Ergonomikusság alatt azt értem, hogy ma már kvázi alapkövetelmény, hogy ne csinálj lemezt, csak single-öket, és addig próbálkozz, amíg az egyik be nem üt. Tehát, hogy ne gondolkodj olyan nagyobb egységben, aminek esetleg van íve meg adott esetben szól is valamiről. Akad persze, aki megjelentet lemezt, most például itt van Beton.Hofi Interregnuma, de ez viszonylag ritka.

Lassan már tényleg ott tartunk, hogy önmagában a zene senkit nem érdekel.

Csak egy tényező a csomagban. Egy dolog a sok közül.

Mi minden van még abban a csomagban?

Attitűd, világlátás, nagy mondások. Novelláskötet (mosolyog), vlog, podcast, ruhamárka. Ezzel szemben mi annak idején úgy szocializálódtunk, hogy minden a zenéről szólt. Tökéletes példája ennek Shane MacGowan, a The Pogues néhai énekese, akinek nem voltak fogai, beszélni se tudott, de jó zenét csinált, tehát működött. Ez mára megváltozott. Nyilván ma is számít a zene milyensége, de azért elég mostoha a helyzet manapság.

Beszéljünk Bödőcs Tiborról, aki egy rendkívül kedves ajánlót írt a könyvedről. Konkrétan Krúdyval hoz párhuzamba. Meghatott?

Persze, nagyon.

Honnan ismeritek egymást?

Régi ismeretség a miénk. Szálinger Balázs költőcimborám meg Tibike zalaiak, félig én is, és néha összejárunk sörözgetni.

Búcsúszentlászlón is voltatok?

Még régebben, szintén a zalai kommandóval.

Jut eszembe, Szálinger Balázsnak megmutattad a kéziratot?

Elküldtem, de még mindig nem olvasta el! (nevet) Az biztos, hogyha még egyszer könyvírásra vetemednék, tanácsot kérnék irodalmár ismerőseimtől, mert másodszorra nehezebb lenne, ahogy ezt említettem is az elején. Ez a novelláskötet viszont egyfajta átmenet a dalszövegírás és az epika között, és jó, hogy hirtelen kiszaladt. Biztosan lehetett volna még farigcsálni a szöveget, sőt, lehetett volna kétszer ilyen hosszú és agyonszerkesztett a könyv, de ezt nem akartam.

Már többször utaltál a folytatásra, és bár saját bevallásod szerint a regényhez túl szétszórt vagy, azért benne van a pakliban, hogy másodszorra megpróbálkozol vele?

Nem. Nekem bejön ez a rövid formátum, úgyhogy maradnék a novelláknál, annyi változtatással, hogy a különböző történetek sokkal jobban egymásra épülnének, és a végén kiadnának valamit, ami már majdnem regény, de annál jóval töredékesebb. Egyelőre viszont ezzel a kötettel foglalkozunk, és fejben már készülünk egy előadásra, ami félig koncert, félig a dalok sztorija lenne. Amolyan „sit down tragedy”.

Tavaly ősszel azt mondtad, az Utazás a kegyetlenbe csak munkacím, végül mégis ez lett a befutó. Hogyhogy?

Egyrészt szerintem jól kifejezi azt, amiről a kötet szól: egyszerre lehet komolyan venni meg röhögni rajta. Másrészt passzol a borítóhoz, amit Jeli Andris barátom készített, aki egy fantasztikus zenész, grafikus, nem mellesleg a Dalfutár egyik producere, szóval egy igazi polihisztor. Amikor elküldte a borítóötletét, hangsúlyozta, hogy ez csak az első verzió, és természetesen még bármilyen őrültséget kitalálhatunk. Én meg egyből rákattantam, és mondtam, hogy ez így jó, hozzá ne nyúljál! Majd pár nap múlva a könyvespolcomon ráakadtam Krúdy Utazás a Szepességben című könyvére, aminek a borítója ugyan sokkal bénább, mint az enyém, a dizájn régi és nem túl veretes, de a struktúra, az alapszín, a kép elhelyezése, sőt, még a cím is tök hasonló. De erről fogalmam sem volt, Andrisnak meg végképp nem volt róla fogalma, úgyhogy akkor úgy éreztem, Krúdy ráütötte a pecsétet!

Fotók: Labancz Viktória

Szűcs Krisztián: Utazás a kegyetlenbe
Szerkesztő: Csengey Balázs
Cser Kiadó, Budapest
2026

A könyvbemutató a Tavaszi Margón lesz, amiről ITT tájékozódhatsz.