„Te vagy az én dallamom, én meg a te hű Orfeuszod”

„A valóság irodalom akar lenni, csak hagyni kell neki; Szűcs Teri ezt példamutatóan megcsinálta” – így méltatta Grecsó Krisztián az Artisjus Irodalmi Díjat érdemlő Visszatért hozzám az emlékezet című prózakötetet. A szerző akkor kezdte írni feljegyzéseit, amikor édesanyjánál demenciát diagnosztizáltak. A naplók és esszék regénnyé összeálló gyűjteménye nemcsak megrázó tanúságtétel és a leépülés érzékletes ábrázolása; a felejtés és az emlékezés finom hullámzása közben egy zsidó, szovjet és magyar identitások határán kibomló élettörténet elevenedik meg. De hogyan lesz a valóság irodalom? – A könyv születésének hátteréről és a demenciával való együttélés paradoxonairól beszélgettünk a szerzővel.

2020. május 2-án született az első blogbejegyzése Visszatért hozzám az emlékezet címmel, számomra mégis kérdés: korábban nem foglalkoztatta, hogy megírja az édesanyja történetét?

Szinte egyszerre ötlött fel bennem, az élettársamban és anyámban, hogy írni kellene erről egy könyvet. Amikor anyám ezt mondta, az egy kiemelt pillanat volt. Egy, a demenciával élők közül sokaknál bekövetkező világosság epizód, amikor felvillanások formájában visszatérnek az emlékek. „Visszatért hozzám az emlékezet, ez lesz a könyvünk címe” – mondta, én pedig úgy vettem, mint egy nagyon erős felhatalmazást arra, hogy írjak róla. Egyébként komoly etikai kérdést vetne fel, milyen alapon mutatok meg ennyire közelről és intim módon egy demenciával élőt.

Az irodalmi fikcióba sok minden belefér; íróként erre talált volna módot.

Valóban, de én nem akartam fikciós irodalmat írni, mert azt szerettem volna, hogy egy nagyon egyszerű alaphelyzet bontakozzék ki, ami megmutatja, hogy az országban valóban élnek így emberek. Nem mondom, hogy teljesen átlagos képet sikerült megmutatni, de mégis valami olyat, ami százezreket érint. 

Azért kérdeztem, hogy mikor születhetett meg a gondolat, mert korábban megjelent egy tanulmánykötete A felejtés története címmel a holokauszt emlékezetéről; ez a mostani könyv, mintha annak a megfordítása lenne.

Ha jobban belegondolunk, valójában mindkettő megfordítás. A felejtés története éppen arról szól, hogyan emlékszik és hogyan emlékeztet a kortárs magyar irodalom a holokausztra; és a demenciáról szóló könyv is hasonlóan játszik a cím kitekerésével. Ráadásul ezt a címet az anyám adta. Egészen különös módon nem a felejtést ragadta meg, ami a betegségének egyik legfőbb aspektusa, hanem fordítva: éppen azt a jó érzést tudta megfogalmazni, hogy most hirtelen minden itt van a fejében. Számomra azért volt nagyon érdekes ez, mert mindannak, amit együtt átéltünk, az egyik legfőbb tanulsága, hogy bár a demencia egy előrehaladó és nehéz betegség, különös megfordításokat tapasztaltunk meg általa.

Miféle megfordításokat?

Azt gondolnánk például, hogy a demencia izolál, miközben nagyon erősen összeköti az ápoló családtagokat a betegséggel élővel. Nagyon izgalmas volt megélni azt is, hogy a hosszútávú emlékek előhívása más, nem várt emlékeket is előhozott, amelynek köszönhetően új dolgokat tudtam meg az édesanyám múltjáról, ami tulajdonképpen az én történetem is – ez szintén egyfajta megfordulás. Ahogy az is, mennyiféle váratlan meglepetést tartogat az a rengeteg anyagi, időbeli, fizikai, lelki áldozat és erőbedobás, amivel az otthongondozási helyzet jár.

„Az emlékezés szükséglet” – mondta egy interjúban; ha ez így van, a felejtést minek nevezné? Ellentéte a kettő egymásnak?

Érdekes, hogy ezt kérdezi, mert valóban olyan kultúrában élünk – és ebben a demenciáról alkotott kép is szerepet játszik – amelyben a felejtés minden aspektusát rossznak véljük. A privát élethelyzeteinkben mégis megélhetjük olykor, hogy sikerül valamit megbocsátanunk, vagy megbocsátást kapnunk. A megbocsátásban pedig mindig benne van egy kicsit a múlt elhomályosodása is: már nem olyan éles az a kép, ami korábban nagy fájdalmat okozott. Tulajdonképpen jól érzett rá az összefüggésre, mert én magam is sokáig ebben voltam: szakmailag is az foglalkoztatott, mit nem szabad elfelejteni. Az utóbbi időben kezdtem felismerni, mennyi mindenre nem emlékszem mindabból, ami nehéz volt számomra és traumatizált anyám hosszú-hosszú betegségtörténetében. A nagy megrázkódtatások gyakran magukra húzzák a felejtés puha paplanját és legtöbbször nem lehet csak úgy, saját kezűleg lerántani ezt a paplant. A könyv elején még azt írom, látom anyámon, hogy emlékezni jó, ám a vége felé azt is mellé tudom tenni, hogy magamon azt látom, olykor a felejtés jót hoz.

Emellett a demenciával jár az is – a könyv tanulsága szerint –, hogy elfelejtődnek önkorlátozó hiedelmek, félelmek, előítéletek. 

Nagyon érdekes aspektusa a demenciáknak és a mi privát történetünknek, hogy anyám elfelejtette a homofóbiát és a lehető leglelkesebb barátsággal fogadta Maját, az élettársamat. Ennek a magyarázata az lehet, hogy a demenciával élő nagyon erősen a jelen pillanatba kötött ember. Ha a jelen pillanat jó, ha szeretetteli közeg veszi körül, biztonságban érzi magát, akkor a koncepciók és absztrakt képzetek – mint amilyen az előítélet is – nem tudják ezt a jelent elrontani, mert egész egyszerűen nincsenek ott. Csak a jelen pillanat van és az együttlét öröme. 

Számomra nagyon erős üzenete volt a könyvnek, amikor az édesanyja azt mondja: „Zsidónak lenni jó – és hogy miért? – Mert én az vagyok.” Ezt átforgatva magamban: az a helyzet, amelyben vagyok, jó – egész egyszerűen, mert abban vagyok. És ami van, az jó. Nem így kellene létezni, ebben az előítéletmentes jelenlétben?

Igen. Ez abszolút az idealitás egy megnyilvánulása volt. Bármiféle identitásra le lehet fordítani, hogy miért jó egy bizonyos csoporthoz tartozni, bizonyos állapottal együtt élni. Azért mert én ott vagyok és az jó nekem. De azért hozzá kell tennem, hogy a demencia egy előrehaladó betegség. Minden, aminek most örülünk, a következő pillanatban elmúlhat. Megjelenhetnek a fájdalmak, amelyeket a gátolt kommunikáció miatt nehéz kifejezni, és onnantól kezdve a jelenben levés nagyszerűsége elromlik, mert egy nyűglődés veszi át a helyét.

Az említett jelenben levésből az édesanyja emlékei révén időről időre a múlt különböző időszakaiba csöppenünk a könyv lapjain. Milyen volt megélni ezt az időutazást?

Egészen csodálatos. A könyv egyik fő témája éppen az, hogy anyám olyan élettörténetet és sorsnarratívát alkotott magának, amelyben egy ponton teljesen lekapcsolódott a múltjáról. Amikor a Szovjetunióból Magyarországra költözött és új életet kezdett a magyar férjével, eldöntötte, nem akar kapcsolódni ahhoz, ami addig történt. Valamiért ez volt a túlélési stratégiája. 

Megint a felejtés.

Igen, de talán ez nem is annyira felejtés, mint lekapcsolás. És megint van egy érdekes megfordulás, mert az úgynevezett felejtésbetegsége közben ez a korábbi lekapcsolás egy szervesebb összekapcsoltsággá kezdett átalakulni – ami ráadásul nekem is új tudást hozott. Ma már jobban értem, miért hasította le életének azt a szeletét, amelyet otthagyott a Szovjetunióban. Nem mondom, hogy a végére értem, de a könyvben próbáltam ezekből a töredékekből megérteni az anyám múltbeli döntéseit.

Azt, hogy milyen emlékekre vagy korszakokra emlékezzen, lehetett valamilyen módon irányítani, segíteni, vagy egészen váratlanul törtek fel?

Ez egy jó kérdés. Soha nem reméltem nagyot, bár mindig reméltem a csodát. Erről nagyon nehéz beszélni, de sokan érezhetik sajátjuknak az élményt: amikor együtt élünk valakivel, aki súlyos beteg, sokszor az visz előre, ha el tudjuk hinni azt, hogy egy pillanat alatt eltűnhet minden fájdalom és nehézség. Ilyen módon reméltem mindig, hogy csoda fog történni. Emlékeket tudatosan nem próbáltam kipiszkálni belőle. Az nagyon érdekelt, mi lett az apjával, aki nem sokkal anyám születése után eltűnt, de soha nem hallottam róla beszélni. Ám amikor rábukkantam, mikor és hogyan halt meg a nagyapám, anyámat nagyon megragadta ez az információ. A betegségnek ebben a szakaszában már nemigen marad meg új tudás a demenciával élő emlékezetében, ő mégis megjegyezte, hány évesen halt meg az apja és hol van a síremléke. 

A könyvben az emlékezésnek van egy csodálatos eszköze, mégpedig a dal. 

Ez tényleg hihetetlen. A dalok a felejtésnek ellenállva rögzültek anyámban. Az emlékek pedig hozzák a szöveget, a dallamot, a hangulatot, a ritmust. Csoda, hogy mire képesek a memóriában rögzült dalok: minden kapcsolódó emlékezeti tartalmat mobilizálnak, életre kelnek a dalhoz kapcsolódó élmények, korszakok és érzések is. Ráadásul a zene rendkívüli módon erősíti a kapcsolódást, hiszen mindannyiunknak hatalmas élmény, amikor együtt énekelünk. A demenciával élőknél egyébként is gyakran megjelenik egyfajta színpadiasság, amikor jó passzban vannak. Nagyon szeretnék ugyanis kifejezni magukat, de mivel korlátozott a verbális önkifejezési képességük, gyakran gesztusokkal tudják helyettesíteni a szavakat. 

Amellett, hogy az édesanyjának ez az emlékezés eszköze és kapcsolódás, az irodalmi szövegnek is újabb dimenziót adnak a dalok. Mit lehet tudni ezekről a dalokról?

Ez egy specifikus dalkincs, főleg a hatvanas-hetvenes évek szovjet popkultúrájából, amit az anyám tudhatott és követett a nyolcvanas évekig. Közkeletű dalok, amelyek közt volt szerelmes, háborús, melankolikus, vidámabb, magányos nőt vagy udvarló fiút megjelenítő és mindenféle.

És filmzenék.

Ahogy mondja – a legismertebb dalok gyakran a szovjet popkultúra másik fontos mezőjéből, a filmekből származtak. De szoktuk hallgatni a nagy formátumú szovjet bárdokat is, akik közül Viszockijt és Okudzsavát ismerik talán leginkább a magyar kultúrában. Ahhoz, hogy anyámat megértsem, a szovjet kultúra specifikumait is meg kellett keresnem. A szovjet művészet sajátossága, hogy egyfelől nagyon gondosan megkonstruált propaganda volt, másfelől mégis valami minimalizált szabadságnak a játéktere. Anyámnak sokat jelentettek ezek a dalok személyesen és a munkája révén is, hiszen zenés rendezvények szervezője volt. Azt is tudom, hogy szeretett volna előadóművész lenni. Ezért is nagy boldogság, hogy ebben a különös időszakban legalább a magunk, privát világában meg tudjuk ezt a vágyát valósítani a közös esti dalolásainkkal.

Az egyik dalban, amelyet idéz a könyvben, ezt éneklik: „Te az én dallamom vagy/ én pedig a te hű Orfeuszod”, és van egy írás a blogon, ami arról számol be, hogy Angliában egy különleges módszer segítségével a demenciával élőkkel közösen hoznak létre irodalmi alkotásokat. Mi ez a módszer? 

Ahogy korábban említettem, a nyelvhasználat korlátozottsága miatt gyakori, hogy megjelenik egyfajta kreativitás, játékosság, és ha jó passzban van egy demenciával élő, akkor ebből csodálatos dolgok születhetnek. Angliában a kétezres évek elején indították el az Élő szavak programot, amelyben a módszert ismerő irodalmi szerzők együtt alkotnak a demenciával élőkkel. Ennek éppen az a célja, hogy akik látszólag nem tudják kifejezni magukat, szóhoz jussanak. Az avatott szerzők megtanulják, hogyan lehet közösen létrehozni és szerkeszteni a szövegeket. Ezek rövid, de nagy versek, mellbevágó szövegek: belátást engednek azon emberek belső világába, akik szeretnének kommunikálni, de már – a közkeletű értelem szerint – kevéssé tudnak. A blogomon ebből néhány fordítás is elérhető. 

Ezt a módszert használta a könyv írásakor?

Nem, mert az anyám nagyon kommunikatív. Persze az ő kommunikációs képessége is romlik, de mindig megtalálja a módját, hogy kifejezze magát.

Beszéltünk a jelenről és a múltban tett kalandozásokról. De hogyan lehet ebből a jelenből gondolni a jövőre?

Most még együtt vagyunk, lelassítjuk a betegséget, felkészülünk a téli ünnepkörre, ugyanakkor anyám egyre többet gondol a halálra, és azt érzem rajta, hogy fél. Nekem is szembe kell néznem azzal, hogy a jövő azt is jelenti, hogy meghalunk – nemcsak az anyám. Időközben én is elkezdtem középkorúként gondolni magamra, és feltenni a kérdést, milyen perspektíváim vannak. Tehát egyszerre nagyon erősen a jelenre tekintünk és van bennünk várakozás a közeljövő jó pillanatait illetően, ugyanakkor az egyetemes emberi életutat is magunk előtt látjuk. Ezt a különleges időcsavart próbáltam megfogalmazni a könyv végén.

Fotók: Labancz Viktória