Tóth László: A vers írja a költőt

Nemcsak a műfajok közötti átjárhatóságban hisz, hanem az irodalmat – és az egész életet – is egy nagy átjáróháznak tekinti. Vallja, hogy akkor történnek jól a dolgok, ha az alkotó a szövegre, és nem pedig magára figyel. Ezt a művészi hozzáállását támasztja alá az is, hogy pályafutása során íróként, költőként, műfordítóként, dramaturgként, de irodalomtörténészként is alkotott. Öt és fél évtizedes pályája során József Attila-díjjal és idén Artisjus-díjjal is elismert Tóth Lászlóval Balázs Marietta beszélgetett.

Budapesten született, de élete nagy részét – egy hosszabb pesti időszaktól eltekintve – Csehszlovákiában töltötte. Most ismét Budapestre érkezett a jelenlegi lakhelyéről, a szlovákiai Dunaszerdahelyről. Hogy érzi, otthonról hazajött?

Igen, de meg is lehet fordítani. Itthonról megyek haza. A szűkebb Közép-Európa közepe, az egész Duna mente, Pozsonytól Békéscsabáig, mind az otthonom. Most már.

Honnan indult az otthonkeresése?

A szüleim mindketten izsaiak voltak. Izsa Trianon után Csehszlovákiához került, majd 1938-ban ismét Magyarországhoz csatolták. Édesapám ekkor a magyar fővárosban kapott munkát. A második világháború után a falunk ismét Csehszlovákiához került. Édesanyám innen ment férjhez Budapestre ‒ én már itt születtem. A nagyhírű Rökk Szilárd u. 35. sz. alatti Bábaképzőben jöttem a világra, ahol Pilinszky János született huszonnyolc évvel korábban. Lehet, hogy a hely szelleme a „ludas” abban, hogy végül engem is „elcsábítottak” a múzsák (mosolyog). Édesapám ötéves koromban elhunyt, ekkor édesanyámmal visszakerültünk a határ, azaz a Duna túloldalára, a nagyszüleimhez, Izsára.

Milyen hatással volt Önre a falusi környezet a nagyvároshoz képest?

Életem egyik nagy adománya, hogy falun belenőhettem az önellátó paraszti közösségbe, ahol még éltek a népi hagyományok, erkölcsök és a vallásnak is meg- és összetartó ereje volt. A népköltészet, az imádságok és az egyházi énekek jelentették első irodalmi élményeimet. A másik nagy adománya az életemnek, hogy amikor érettségi után Pozsonyba kerültem főiskolára az 1960-as évek második felében, akkor a csehszlovákiai változások közepébe csöppentem. A korabeli reformoknak köszönhetően „kinyílt előttünk a világ”. Ez számomra elsősorban a szellem felszabadulását, a szellemi és művészeti élet hirtelen jött szabadságát jelentette, és mi szinte lubickoltunk a különféle kultúrák adta új lehetőségekben. Ráadásul közvetlen kapcsolatba is kerülhettem az Európa felé minden tekintetben nyitott cseh és a feltörekvő szlovák irodalommal, művészeti ágakkal is.

Hogyan boldogult a nyelvtanulással? Ilyen fiatalon csehül vagy szlovákul ismerkedni az irodalommal nem kis kihívás.

A komáromi középiskolánkból elég gyatra szlovák nyelvtudással kerültem föl Pozsonyba, ahol a nyelvtanulásnak ösztönösen azt a módját választottam, hogy vadul elkezdtem – az elején persze erősen szótárazva – kortárs szlovák prózát és verseket olvasni. Sőt cseheket is. Ezzel a módszerrel tulajdonképpen két nyelvet tanultam meg egyszerre. A szlovák és a cseh mellett ugyanis így a modern irodalom nyelvét is sikerült elsajátítanom.

Úgy tűnik, a nyelvek közötti átjárással Ön már fiatalon elkezdte a szövegekkel való folyamatos munkát.

Ez azért nem volt egészen tudatos. Tény azonban, hogy az adott szöveg szótári jelentése mellett elsősorban annak szerkezetére és nyelvi megoldásaira figyeltem. Arra, hogy a költő, író hogyan kapcsolhat össze nyelvi s fogalmi-gondolati szinten akár egymástól távoli valóságokat is. Vagyis ez időben már inkább az író, a költő készülődött bennem, nem a tolmács vagy a nyelvtanár. Máig nem beszélem perfektül a csehet, de tökéletesen megértek mindent, és – alig szorulva szótár segítségére – fordítok is csehből. A szlovák pedig egy félórányi belemelegedés után már folyékonyan megy, akár a filozófiai értékezések szintjén is.

Ezek szerint érdeklődése már akkoriban is szerteágazó volt. Hogyan tudta beszerezni az Önt érdeklő szerzők műveit?

1968-ra Csehszlovákiában a könyvpiac is szabaddá vált, ahová már olyan könyvek és művek is bejöhettek a világból, amelyek Magyarországra még nem. Igaz, ekkorra már – a korábbi évek tiltása után – itt is kezdett újra megjelenni Kassák, Weöres, Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky, s hát készülődött már – egy másik póluson – Tandori Dezső meg Oravecz Imre is. Azaz jól ki is egészítették egymást: a weöresi költészet makrokozmosza Nemes Nagy és Pilinszky befelé tág mikrokozmoszával, illetve a Töredék Hamletnek nyelvalkímiája és a Héj nyelvi minimalizmusa. Ehhez még hozzájött Kormos István népi szürrealizmusa, s ott voltak Csoóri Sándornak a népköltészet szürrealizmusát megvilágító gondolatsorai is. S hogyan tudtam beszerezni mindezeket? Részben a hazai könyvesboltok jól kiépített hálózatán keresztül, részben pedig Budapestről cipeltem haza – a fináncok gyanakvó tekintetétől kísérve – degeszre tömött táskáimban. Kolozsvárról és Újvidékről is kaptam magyar könyveket, havilapokat a barátaimtól, s így-úgy, nem ritkán csempészáruként, a legfontosabb nyugati magyar kiadásokhoz is hozzá tudtunk jutni. Ráadásul az 1960-as évek cseh és szlovák világirodalom-fordításai is naprakészebbek voltak, mint Magyarországon. Azaz hajdani költőnket citálva, „vigyázó szemünk” – Páris mellett – így egész Európára vethettük.

Azt meg tudja fogalmazni, hogy melyiküktől mit tanult?

Weörestől például mindent. Filozófiát, költészetet, s a képességet, hogy egy pillanat alatt átugorjak egyik kultúrából a másikba. Vagy a zenéből a prózába, illetve a rögvalóságból az abszurdba, a nonszenszbe. Azt, hogy mi, és mi minden lehet a vers. De még előtte volt valaki más is: József Attila. Ő mozdított el – gimnazista koromban – dilettáns akarnokságaimtól a vers felé. Méghozzá a párizsi, a szürrealista József Attila. Azaz

első fokon az avantgárd szabadította fel a nyelvem s a gondolkodásom, és lökött – önmagam felfedezése és a költészet felé.

Ha jól tudom, igen korán saját költői integritása mellett is kiállt. Hogyan történt ez?

Gimnazistaként pozsonyi napilapunktól, az Új Szótól azt a tanácsot kaptam, hogy mivel a verseim jók, próbálkozzak jeles irodalmi lapunknál, az Irodalmi Szemlénél. Ahonnan vagy kétkilónyi küldeményemre egy héten belül meg is jött a folyóirat akkori szerkesztőjének, Tőzsér Árpádnak egyetlen mondatból álló válasza: „Az Új Szónak sajnos nincs igaza.” Mire én eldönthettem, hogy egy ilyen vélemény után örök életre frusztrálódom, vagy sutba vágom a pennámat, esetleg elgondolkodom azon, hogy miért is nincs igaza a szóban forgó napilapnak. Ez utóbbit választottam. S innen már Tőzsér is segített nyesegetni a verspróbálkozásaim. Ám egy alkalommal már annyira „elszemtelenedtem”, hogy amikor egyik versem utolsó sorát át akarta íratni velem, ellenálltam. Így aztán az nem is került be a lapba. Viszont amikor ugyanő, nem sokkal később verseket kért tőlem az akkoriban készülő bemutatkozó antológiánkhoz, az 1970-es Egyszemű éjszakához, természetesen ezt a korábban kifogásolt opust is közéjük raktam, méghozzá az eredeti formájában, mert azt úgy tartottam jónak, ahogy volt. Ekkor már Tőzsér is rábólintott.

Mit tanult ebből?

Azt, hogy aki erre a pályára való, az úgyis megtalálja a helyét. Amit azonban a legfontosabb volt megtanulni az az, hogy mit adhatok ki a kezemből, és az, hogy amit kiengedek a kezemből, azért ki is tudjak állni.

Említette, hogy szereti a műfajok közötti átjárást. Ez tetten érhető abban is, hogy pályafutása során író, költő, műfordító, irodalomtörténész, művelődéstörténész, szerkesztő, dramaturg, publicista minőségében is alkotott. Áldás vagy inkább „teher” ez a szerteágazó érdeklődés?

A világ egy, s nem tekint úgymond a műnemekre, műfajokra, illetve határokra sem. Bár ezek ugyan a rendezést és a rendszerezést szolgálják, de korlátok közé is szorítják az embert. Hagynunk kell tehát az „anyagunkat” dolgozni, hadd döntse el az, mi áll jól neki. Más tekintetben viszont átok is, amennyiben a sokféle érdeklődés és sokfelé tekintés a szétforgácsolódás felé is viheti az embert, s azzal jár, hogy semmiben sem juthat el oda, ahova összpontosítottabb figyelem esetén eljuthatna, illetve eljuthatott volna.

Kierkegaard szerint az életet megismerni csak visszatekintve lehet. Erre tett kísérletet az idén Artisjus irodalmi díjjal is elismert verseskötetével, amelynek címe: Időző. A címet többször „Idézőnek” olvastam, szerintem nem véletlenül…

Igen, természetesen szándékos ez a szójáték. A kötet mint válogatás egyben önidézés is. Ha pedig idézek valamit, akár önmagamat is, azzal egyúttal el is időzök valaminél, ez esetben magamnál. Ahogy már utaltam rá, számomra nincsenek tiszta, előre „lejátszott” ügyek, s különben is az író szövegekben és ne ügyekben meg határokban gondolkodjék. A szöveget működtesse, és ne előre megszabott műfaji vagy műnemi keretekhez kösse magát. Ám ha a szöveg azok jármát kívánja magára venni, az írónak természetesen ezt is el kell fogadnia. Magam egyértelműen a műfajok közötti átjárás és átjárhatóság híve vagyok. Vegyük csak a verset, mely egyidős az emberi beszéddel. Amikor ugyanis az ősanya a barlang bejáratánál ringatta a csemetéjét, már akkor akaratlan is rigmusokban szólhatott hozzá. Azonban maga a ringatás egyben ritmikus mozdulatsor, azaz, ha úgy veszem, tánc is. De ha leírom vagy elbeszélem mindezt, az már epika. Ám ha mindeközben a horizont mozdulatlan csöndjébe belehasít egy villámlás, az már dráma is. A lombok suhogása vagy az égzengés pedig a zenét adja – nem? Szóval, ahogy az egész életünk egy nagy átjáróház, úgy az irodalom is. Vagy, másképpen mondva, olyan zenemű, melyben minden ide-oda áramlik.

Ha már zenéről beszélünk, a zenében is alkalmazott szünet, csend a verseiben is fontos szerepet tölt be.

Így van. Nagyon fontos szerepe van annak, hol van egy versszaknak vagy egy a versmondatnak a vége, azaz az egyik versmondat és a következő között mekkora a távolság. Ami nem feltétlenül a sorközökben nyilvánul meg, hanem a lélegzetvételben is.

A lélegzetvétel olyan intervallum, amely egyszerre zene is meg csönd is.

Ráhangolódás valami másra. Mindez pedig akkor működik jól, ha nem tudatos. Ha a vers azt csinálja, amit én akarok, abból nem születik semmi jó. Akkor történnek jól a dolgok, ha figyelek a versre, azaz a szövegre, s nem pedig magamra. Szépprózai írásaimat például mindig hangos felolvasásukkal is ellenőrzöm.

A vers írja magát?

Inkább azt mondanám, hogy a vers írja a költőt. Hiába ülök le írni, ha nem találom el hozzá a megfelelő nyelvet, ami már önmagában is adja – megteremti, megteremtheti – a szerkezetet. Hiszen minden írás egyben szerkezet is. Innentől kezdve viszont az írónak már nincs más dolga, mint leírni azt, amit a nyelv diktál – vagy súg – neki. Akár versben, akár drámában vagy prózában. Ha pedig ilyképpen már megszólal benne a „szöveg”, abban láthatók („hallhatók”) lesznek a csendek is. A legfontosabb, hogy az ember erre s ezekre figyeljen, és ne magára.

Beszélgetnie kell a szöveggel?

Igen, társalognia. Ehhez pedig

jól jön, ha az ember úgymond kívülről is képes látni és hallani magát.

Én látni szoktam magam – vagy mondjuk az ún. „felettes énem”, amint kínlódok egy-egy adott helyzetben, vagy mondjuk egy-egy szöveggel. Hallom is, ahogy a készülő szöveg odaszól hozzám: „Na mi az, szenvedsz, öreg, szenvedsz? Súgjak esetleg, vagy kínáljak neked egy megfelelő szót?” Ilyenkor pedig nagyon oda kell figyelni rá. Egyszer az egyik versemhez egy kórházi kórterem falához kerestem a megfelelő jelzőt, mert ami kézenfekvő lett volna hozzá, a „fehér”, az túlságosan közönséges volt, s nem volt benne a dráma, amit a szövegem megidézni kívánt volna. Húsz évembe került, de végül meglett a megfelelő jelző.

Az Időzőben, a Két füle közt Ádám című versében írja: „Idegen kabátként vetném le magamról néhanap életem / Napjaim gombját átbújtatnám a velem történtek gomblyukán / Kihúznám kezem mozdulataim kabátujjából / Átcsapnám vállam fölött elnehezült éveim felöltőjét.” Ezekben a sorokban egyfajta menekülési kísérletet érzek a szerepeiből, kötelességeiből.

Ezek a kétségtelenül groteszk sorok arra világítanak rá, hogy engem egy olyan képességgel áldott vagy vert meg a Teremtés, hogy adott helyzetben egyidejűleg látom magam felülről is, meg, úgymond, benne is a „slamasztikában”. Valamelyik szépprózámban el is neveztem ezt a felettesemet Alter Egonnak, akivel baromi nagyokat tudunk vitatkozni semmiségeken is. Az írói lét lényegét firtató kérdésére visszautalva, a korai Csoóri Sándor második verseskötetének címével is megadhatnám a választ: Menekülés a magányból.

Az idézett vers képei kapcsán a cseh irodalom egyik legnagyobb alakja, Bohumil Hrabal is eszembe jutott, akivel, ha jól tudom, volt lehetősége személyesen is találkozni. Milyen benyomást tett Önre?

Talán a mai napig kevesen tudják, hogy Hrabal pályája versekkel indult, s úgy adódott, hogy én lehettem azok első fordítója. A versekhez – még szamizdat kiadásokban – Szigeti László barátomtól jutottam hozzá, aki akkor már dolgozott a Hraballal készült, Zsebcselek című interjúkötetén. Először az ő révén sikerült – Prágában, Hrabal törzshelyén, az Arany Tigris sörözőben, majd Budapesten a hajdani Bástya sörözőben meg az Egyetemi Klubban több alkalommal is – találkoznom az íróval. Ráadásul a Bethlen Gábor-díjával járó pénzjutalmat is én vettem föl számára az akkori bürokratikus szabályok miatt. Mi több, az író még a hajdani Blaha Lujza téri, friss odaköltözésem utáni lakásomban is járt. Az is megható élményem Hraballal kapcsolatban, amikor az Arany Tigrisben egy alkalommal így panaszkodott a fájós lábára: „Tudja, fiatalúr, az ember a lábától kezdve kezd meghalni”.

Egy interjúban azt mondta, hogy az irodalom felszabadítja az embert. Honnan lehet ezt érezni, tudni?

Ha valamely szövegből könnyebben, súlytalanabbul jön ki az ember, illetve azt megkönnyebbülten teszi el, mint ahogyan gondjaitól elnehezülve belement – az író, miközben maga is megszabadul a megfogalmazás terhétől – célt ért. Ezt azonban az író előre nem tudhatja. Erről minden esetben az olvasó dönt.