Clive Davis a lemezipar egyik legnagyobb hatású figurája. A Columbia Recordsnál kezdett, ennek elnöki pozíciójáig vitte. Az 1967-es Monterey Pop Festival után a rock számos nagyságát szerződtette. Később megalapította az Arista kiadót, majd több más cég vezetését is megjárta, és ami a nagyvilágnak fontosabb: rengeteg sztár pályáját indította el. A legnevesebb talán a Whitney Houstonhoz fűződő szakmai és személyes viszonya, de Aretha Franklin, Santana, Alicia Keys, a Grateful Dead, a Kinks és a Eurythmics is sokat köszönhet neki. A kilencvenes évek hiphopjának egyik legjelentősebb kiadóját, a Bad Boyt is ő indította Sean “Puffy” Combsszal közösen. Részletes életrajza, számos más sztár nevével itt olvasható.
Clive Davis több könyvet is írt, legutóbb 2013-ban. Most azért szerepel sokat a sajtóban, mert Whitney Houston legjobb élő felvételeiből összeállított egy CD-DVD-csomagot. Ez az alábbi felvétellel kezdődik, a 19 éves énekesnő első, szerződésének megkötése után alig pár héttel adott tévészereplésén készült, 1983-ban.
A Guardian interjújában Clive Davis megválaszolja azt a kérdést, amely igen gyakran felmerült a pályája kapcsán: hogy a lemeziparban szokásosnál jóval szorosabb kontroll alatt tartja a művészeit. Mint mondja: “nem használnám a ‘kontroll’ szót. Ha a művész írja a dalait, akkor egészen addig csak várok, amíg le nem szállítja az albumot; így van ez a rockzenekarokkal, vagy Alicia Keysszel. Ilyenkor az együttműködésünkben az én feladatom az, hogy biztosítsam: a zene megőrzi az integritását, és eljut a közönséghez. Vannak azonban olyan művészek, akik nem írnak dalokat, mint például Aretha Franklin, Whitney Houston vagy Dionne Warwick. Ha ők megkérnek arra, hogy legyek a producere egy lemezüknek, akkor én vagyok az, aki megkeresi a szerzőket, a zeneműkiadókat, én nyálazom át számukra az anyagot. Ilyenkor jóval személyesebb az együttműködés, de nem mondanám, hogy ‘kontrollálom’ őket. Rengeteg örömet okoz, sőt, már szinte kreatív, az alkotáshoz közeli feladat, hogy megtaláljam a megfelelő dalokat a megfelelő előadóknak, szerzemények százait átnézve.”
Másfajta tanácsokkal is segítette az előadóit. Bruce Springsteennek például azt tanácsolta, hogy mozogjon többet a színpadon, “különben azt hiszik, hogy ő csak egy újabb Bob Dylan, ami abban az időben halálos lett volna.” Mint Clive Davis mondta, ha megvolt a megfelelő kapcsolat, a zenész tudta, hogy tiszteli őket, a tehetségüket – ami nélkül nem ajánlott volna szerződést -, akkor az ilyesmik beleférnek: “nem kell mindig anyáskodni, néha az ember megemelheti a hangját. A lényeg az, hogy tudják: segíteni akarsz.” Amúgy Bruce Springsteennek nagyon kevés tanácsot kellett adni, jórészt magától vált “a legjobb élő előadóvá” Clive Davis szerint.
Clive Davis (balra) és a Eurythmics
A zenészekkel való kapcsolat egy furább formája az, hogy Janis Joplin azt ajánlotta neki: feküdjenek le. Ez korábban is ismert anekdota volt, de Clive Davis most megerősítette, mondván: “talán kicsit túl formális, túl vállalati volt az, hogy csak úgy aláírunk egy szerződést arról, hogy együtt fogunk dolgozni. Ezért kérdezte meg, hogy lefeküdnék-e vele, hogy személyesebb legyen a kapcsolatunk. Ezt bóknak vettem, de nemet mondtam rá.” Clive Davis amúgy tavalyi önéletrajzi könyvében vállalta, hogy biszexuális; mint az interjúban mondja, nem akart ennek nagy feneket keríteni, de reméli, hogy sikerült néhány sztereotípiával szembeszállnia. Végül kiderül az is, hogy mit bán a legjobban a pályájával kapcsolatban: hogy Meat Loafban és John Mellencampben nem látta meg a lehetőséget.