Egy ideje már a YouTube a zeneipar egyik legnagyobb “ellensége”, már ami a nyilvános csatározásokat illeti, de ezen túlmenően például a törvényhozási lobbizásban is megjelenik a szembenállás. Zeneipari oldalról sokan reménykedtek változásban, amikor az iparágból érkezett legenda, Lyor Cohen lett a YouTube zenei vezetője 2016 végén. Mint kiderült, sok pontban ő is magáévá tette a Google eddigi álláspontját, kiegészítve néhány, zeneipari szereplők által erősen vitatott konkrétummal.
A most 57 éves Cohen a Run DMC turnémenedzsereként kezdett a zeneiparban, majd hamar beindult a karrierje, és ő lett az egyik mozgatórugója annak, ahogy a hiphop betört a mainstream kultúrába. Ő tárgyalta le például a Run DMC és az Adidas mérföldkőnek számító megállapodását, majd a Def Jam kiadó egyik vezetője lett Russell Simmons mellett. Több major kiadó legfelső vezetését is megjárta, a Warner vezérigazgatói székét hagyta ott saját, 300 Entertainment cégének megalapításáért. Innen csábította el a YouTube.
Lyor Cohen nemrég írt egy posztot a YouTube hivatalos blogjára hogy az eddig a cégnél töltött idejének tanulságairól. Érthető módon hatalmas figyelmet keltett az írás – ám a reakciók inkább negatívak. A legkeményebben talán Irving Azoff, a legendás menedzser fogalmazott: “ha a Google-nél azt gondolták, hogy Lyor majd a korábban is hamis érvekkel meggyőzi a zeneipart, akkor ez az ötletük halálra van ítélve.” A rövid, Twitteren megjelent reakciók lényege is az, hogy nincs többről szó, csak “a régi érvek új köntösbe öltöztetéséről”.
Lyor Cohen: mi az oka az ellentéteknek?
Lyor Cohen írása a nemrég a Google keresőfelületére kikerült, nagy sikert aratott Doodle-lel indul, ami interaktív formában a hiphop születésének 44. évfordulóját ünnepelte. Szerinte ez is azt bizonyítja, hogy a Google-ben megvan az akarat, hogy “közelebb hozza egymáshoz a zene és a tech ipart, úgy, hogy az a művészeknek, az iparágnak és a rajongóknak is jó legyen.” Ám elismeri, hogy a YouTube és a zeneipar között még mindig nem megfelelő a kapcsolat. Mi az oka ennek?
Lyor Cohen öt pontban szedi össze a feszült viszony okait. Szerinte gond az, hogy a YouTube másoknál jóval később indította el az előfizetéses szolgáltatását. Azonban szerinte nagyon biztató, ami eddig történt – de ő sem közöl számokat, csak azt, hogy “a csapat nagyon komolyan veszi az előfizetéseket”, és a YouTube Music és a Google Play Music összevonása még jobb szolgáltatáshoz vezet majd. (Előbbi Magyarországon nem érhető el, utóbbi igen.) De a lényeg nem az előfizetés önmagában, hanem a hirdetésekkel párosulva – utóbbi egyesek szerint “maga a halál”, Lyor Cohen szerint viszont a növekedés komoly forrása lehet, már ha a zeneipar nem “fojtja meg”.
Az átláthatóság hiányára panaszkodva az írás csak szolgál egy konkrét – ám szinte mindenki által vitatott – adattal: miközben sokan arra panaszkodnak, milyen keveset fizetnek – bár szerinte az elmúlt 12 hónapban a zeneiparnak kifizetett több mint egymilliárd dollár nem rossz -, aközben elfelejtik alaposan megnézni az adatokat. Például az Egyesült Államokban ezer megtekintés 3 dollárt hoz a jogtulajdonosoknak, ami több, mint amit bármelyik másik reklámokkal finanszírozott szolgáltatás fizet. Csak éppen fejlődő piacokon ennél alacsonyabb a reklámbevétel, és ezért a globális szolgáltatást nyújtó YouTube általános számai rosszabbul néznek ki.
Elismétli azt is, hogy a YouTube milyen sokat segít a feltörekvő művészeknek, például elárulva azt, hogy a zenei videók nézésének nagyobb része (nem kattintásokban, hanem a videó előtt eltöltött időben mérve) az algoritmus által ajánlott videókra jut, nem azokra, amikre a felhasználó maga rákeres. De elismeri, hogy többet is tehetne a YouTube a feltörekvő előadókért; mint írja, ezt tekinti egyik legfontosabb feladatának.
Végül rátér a “safe harbor” kérdésére is, tehát hogy a YouTube semleges tárhely-e, vagy zenei platform. A kérdés, ami körül rengeteg vita folyt, Lyor Cohen szerint egyszerűen “figyelemelterelés”, és ezt okolni a zeneipar minden problémájáért “megszállottság”. Ez a szabályozás teszi lehetővé, hogy “művészek milliói használhassák az olyan nyitott platformokat, mint a YouTube, Facebook, Soundcloud.” Cohen megismétli a Google gyakori érvét, hogy a cég valójában jóval többet tesz, mint amit a törvény előír: a Content ID lehetővé teszi, hogy a jogtulajdonosok monetizálják a mások által feltöltött tartalmakat. “Korábban az, ha egy rajongó egy mixtape-en megosztott a barátjával egy dalt, azt kalózkodásnak nevezték. A Content ID-nek köszönhetően ma ugyanez már több mint 2 milliárd dollárt hozott a tartalomtulajdonosoknak.”
RIAA: a YouTube nem viselkedik valódi partnerként
Lyor Cohen írására számos zeneipari szervezet válaszolt. Az RIAA részéről Cary Sherman elnök írt egy posztot Öt makacs tény a YouTube-ról és az értékhézagról címmel. Mint írja, az, hogy a zenehallgatás nagyobb része a YouTube ajánlóiból jön, pont azt bizonyítja, hogy nem passzív platformként, hanem “aktív terjesztőként” viselkedik a videómegosztó. Sherman a Nielsen és a BuzzAngle adataira hivatkozva azt írja, hogy az ezer lejátszásonkénti 3 dollár a valóságban inkább ennek a fele volt 2016-ban, és a Spotify (igaz, az előfizetőket is beszámítva) ennek hétszeresét fizeti a jogtulajdonosoknak.
Korábban is gyakran elhangzott, amit a safe harborról ír: ez aránytalanul előnyös alkupozíciót biztosít a YouTube számára, hiszen amikor tárgyal a jogtulajdonosokkal, akkor a piaci ár alatti ajánlatot tesz, majd azt mondja: “vagy elfogadod ezt, vagy nincs megállapodás”. Ugyanis ez utóbbi esetben, ha nem fogadják el az ajánlatot, akkor – Content ID ide vagy oda – a szóban forgó zene úgyis felkerül a YouTube-ra, vagyis az eredmény ugyanaz, csak még az a kevés kompenzáció sincs. Esetleg a művész vagy képviselője rengeteg pénzt és időt ölhet abba, hogy “egymás után keresgélje az engedély nélkül feltöltött tartalmait, csak azért, hogy miután leszedeti őket, újra felbukkanjanak”.
A YouTube rendkívüli sikerében nagy szerepet játszik a zene: minden idők 10 legnézettebb videója közül 9 zenei; egy felmérés szerint a felhasználók 82%-a keres zenét a YouTube-on. “A tények alapján fel kell tennünk a kérdést: miért fizet ilyen keveset a YouTube? Egy valódi partner valóban ennyire értékelné a zenét? Szerintünk nem” – írja az RIAA vezetője.
A2IM: a megtekintések kétharmada nem monetizált
A független kiadók amerikai szervezete, az A2IM vezetője, Richard James Burgess még részletesebb választ írt. Ebben többek között összeveti a Lyor Cohen által megtámadott Spotify-t és a YouTube-ot. “A Spotify elkötelezett aziránt, hogy fizessen az alkotóknak minden egyes felhasználás után. A YouTube fenntartja magának a jogot, hogy eldöntse: mikor fizet, mennyit fizet és milyen körülmények között.” Burgess szerint nem kizárható, hogy egy gondosan kiválasztott adathalmazból kihozható az említett ezer felhasználásra jutó 3 dollár, ám fontosabb, hogy az A2IM tagjainak kimutatásai szerint globálisan a videómegtekintések kétharmada (!) egyáltalán nem monetizált. Az sem igaz, amit Lyor Cohen a fejletlen piacokról által okozott torzításról ír, hiszen nem nevezhető fejletlennek mondjuk Ausztrália, Franciaország vagy Hollandia, az onnan jövő bevételek mégis jóval alacsonyabbak az amerikaiaknál.
Burgess szerint a vitákban nem szokott előkerülni egy fontos szempont: a videótartalmak értékesebbek, ráadásul drágább őket előállítani, mint az audiót, ezért úgy lenne igazságos, ha ezekért magasabb fizetség járna – nem kevesebb.
A független kiadók szövetségének vezetője értékeli, hogy Lyor Cohen belátja: “a YouTube-ra vár a feladat, hogy bizonyítsa: komoly erőfeszítéseket tesz arra, hogy a felhasználókat az előfizetés felé terelje.” Szerinte azonban ennek nem sok nyomát lehet látni: az előfizetéses YouTube Red alig valamivel nyújt többet a felhasználóknak, mint az ingyenes verzió.
BASCA: a Content ID nagyon korlátozott
A brit zeneszerzőket képviselő BASCA válaszában a korábbiakhoz képest új elem, hogy felhívják a figyelmet a Content ID rendszer gyengeségeire azon is túl, hogy hiába hangoztatja a YouTube, milyen hatékony, a zeneipari szereplők szerint még mindig nem eléggé az. A BASCA kiemeli, hogy világszerte nagyjából 8000 iparági szereplőt “engedtek be” a rendszerbe, túlnyomórészt lemezkiadókat. Ez azt jelenti, hogy a rendszer a független, hivatalos képviselet nélküli zeneszerzőknek, dalszerzőknek nem nyújt semmilyen védelmet, támogatást. Van egy réteg, akiknek a művei már elég népszerűek ahhoz, hogy engedély nélkül felhasználják őket, ahhoz azonban még nem eléggé, hogy automatikus támogatást (monetizálást vagy automatizált eltávolítást) kérhessenek.
NMPA: a pornót távol tudják tartani, a jogsértő zenét miért nem?
Az amerikai zeneműkiadók szervezete egy régi iparági követelést ismételt meg válaszában: eszerint az eltávolítási kérelmeknek azt kellene eredményezniük, hogy az ugyanazt a jogsértő zenét tartalmazó másik videót már ne is lehessen feltölteni a YouTube-ra (“take down stay down”). “A YouTube rendkívül hatékony abban, hogy a pornográf és a gyűlöletkeltő videókat távol tartsa, úgyhogy biztosan képesek lennének erre technikailag.” Továbbá a hivatalos partnereik videóira is jobban odafigyelhetnének, például biztosítaniuk kellene, hogy a multichannel networkök rendesen jogosított zenéket használjanak fel.
Nem sokat haladt előre a vita – de legalább van valami
Összességében tehát nem sok változás van mondjuk az egy évvel ezelőtti vitákhoz, érvekhez és ellenérvekhez képest. A legpozitívabban a Billboard ítéli meg mindezt: “Bár a legtöbb érvet már hallottuk, az, hogy Cohen hajlandó beszállni ezekbe a vitákba, már önmagában is egy komoly előrelépés. Meglátjuk, hogy a zeneipari reakciókra születnek-e válaszok, de már az is fontos, hogy mindkét oldal a nyilvánosság elé lépett, és talán még valódi dialógus is kialakulhat.”