A tizenharmadik hang a csönd – Címlapinterjú Balázs Ádámmal

Legnagyobb díjakat kasszírozó mozgóképek zeneszerzője, közben megveszekedett mozi- és elektronika-rajongó, aki nemcsak sorozathoz, kisfilmhez, nagyjátékfilmhez és animációs alkotáshoz alkotott már zenét, de írt magyar együttesnek is slágert, illetve dolgozott már táncdarabon is. Ráadásul legendás zeneszerző édesapjával, Balázs Árpáddal is van közös sikere, hiszen a Mindenki című Oscar-díjas kisfilm zenéjén mindketten dolgoztak. Ő az Arany Medvét elnyerő és Oscar-díjra jelölt Testről és lélekről című Enyedi Ildikó-film komponistája is. A Los Angeles-Budapest tengelyen mozgó Balázs Ádámmal beszélgettünk.

Dal+Szerző: Az hogy az egész gyermekkor zenével van „kipárnázva”, az elég ahhoz a predesztinációhoz, hogy valaki eszmélése után azon nyomban ráálljon a zenei pályára vagy kellettek hozzá egyéb motivációk is?
Balázs Ádám: Nálunk folyamatosan zene volt a háttér és maga az élettér is, de az még a zenénél is fontosabb, hogy mindkét szülőm kreatív ember. A muzsika itt másodlagos. Mert a kreativitás a fontosabb mindabban, amit választásnak hívunk. Ez a fajta tudatállapot a szocializáció eredménye. Ami inkább egy lehetőséget ad, mintsem predesztinálna. Mert a szüleimtől inkább lehetőséget, egy szövegkörnyezetet kaptam, és nem pressziót, hogy nekem zenésszé kell válnom. Azt az adományt kaptam, hogy el tudjam majd dönteni, hogy mit akarok, és hogy amit akarok, az jó is legyen nekem. Természetesen megkaptam a zenei nevelést, de soha nem mellékeltek hozzá ostort. Tizenhárom éves koromban rebellis gesztusból fakadóan aztán lemondtam a zenéről, ami persze nem tartott sokáig, mert két év múlva, mintha mi sem történt volna, visszatértem a hangjegyekhez.

D+SZ: Édesapád a zenei élet egyik élő legendája.
BÁ: Hála istennek, mi – ahogy azt mondani szokták – nagyon másban vagyunk, másképp közelítünk a zenéhez, és ez így van nagyon jól. A kreativitásunk másfele tart. Öröm persze, amikor keresztezzük egymást útjait, mint például a Mindenki című filmben. De a lényeg az életemben, annak ellenére hogy nagyon tisztelem a pályafutását, nem is az ő zenészi, hanem inkább emberi gesztusai. A tapasztalat, a zeneélmény volt a fontos útravaló, amit kaptam tőle. Azt, hogy átélhettem olyan házi zenéléseket, amik aztán buliba csaptak át, mert megjelent valaki a hangszerével, és aztán hajnalig folyt a zenélés. Ez persze hogy nagy hatással volt rám. Nem „rászoktatás” volt ez, hanem „élményokozás”.

D+SZ: Édesapád komponált rajzfilmhez is zenét. Lehet, hogy te voltál a tesztközönség?
BÁ: Persze. A kockásfülű nyúlnál egyes számú tesztelő voltam egy fotelbe süllyedve a Pannónia Filmstúdióban, mert erre, noha három-, négyéves voltam, elég erősen emlékszem. Sőt az is élénken bennem van, hogy stoppergyerek is voltam többször, ugyanis ez még az a korszak, ahol apu kijegyzetelte a film „tájmingját”, majd otthon stopperóra segítségével megírta másodpercpontossággal. Meg is van a mai napig az az óra.

D+SZ: Hovatovább „testi” élményeid vannak akkor erről az „analóg” világról.
BÁ: Bizony. Elég későn, a kilencvenes évek derekán kerültem közel a digitális szerkesztéshez, ifjabb Malek Miklós tanított meg rá, mert addig mindig tollal-papírral dolgoztam.

D+SZ: Az általad rebellisnek nevezett pár év után a zenéhez való visszatalálásod már a filmzenére való ráfixálódásodat is jelentette.
BÁ: Naná. Mozimániás vagyok: kiskoromtól fogva érdekelt a közeg, videotéka és filmszínház, egyre ment. Független filmeket néztem sokat, Jarmusch, korai Coppolák, francia avantgárd, és a befogadás élményét ráadásul egyedül éltem át mindig.

D+SZ: Már hogy magadban jártál moziba?
BÁ: Mindig, nekem a filmhez kell a magány. Utána szívesen beszélgetek róla, de egyedül akarom megélni a primér élményt, teljesen ráfókuszálva a témára. Mai napig sokat nézek egyedül filmet. Nekem ez ugyanis nem feltétlenül társasági műfaj, sőt.

D+SZ: És ekkor már mindjárt a legelső filmzenék megérintettek?
BÁ: Persze, nagyon elkapott, de sokkal inkább az, hogy egy külön, saját jogán kezelt műfaj, a zene miképp lesz egy nagy egység alkotóeleme. Akkor eldőlt, hogy engem ez érdekel. Nagyon érdekel. És már akkor is leginkább az, hogy amikor nem az amerikai blockbuster-megoldás érvényesül – tehát amikor szomorú jelenet van, akkor szomorú a zene, és fordítva – hanem, hogy van, amikor a zene azzal fejt ki komoly érzelmi és intellektuális hatást, hogy éppen az ellentéte vagy kifordított asszociációja a képi történésnek.

D+SZ: Vagy éppen annak van ereje, amikor csend van. A Terápiában például ennek nagy szerepe volt nálad.
BÁ: A csend nagyon fontos. Szerintem nincs is dodekafónia, hanem tizenháromfokúság van, és az egyik fok maga a csend. A csend ugyanolyan fontos, mint a hang.

D+SZ: Úgy hírlik, hogy “megviselnek” a sztorik, amikhez zenét írsz. 
BÁ: Hát átélem rendesen a történeteket, az biztos. Másképp nem is lehet ezt csinálni. Senki nem lehet anélkül sikeres, hogy át ne élje. Hobbiból, megúszásból nem lehet ezt csinálni.

D+SZ: Ami nem érint meg, azt vissza is dobod?
BÁ: Igen. Annak ellenére, hogy sokszínű a munkám, de megvannak azok a szituk, amikbe nem akarok belemenni, mert akkor az nem én lennék. A kísérletezést szeretem. Az egyik legkedvesebb munkám volt, amikor thai hangszerekkel és zenészekkel dolgoztam, és abból rengeteget tanultam művészi attitűdről is, és persze a mi nyugati fülünknek szokatlan hangolásról is. Az Elefántkirály című film története két amerikai fiúról szól, akik Thaiföldön bizonytalankodnak, és végig azt a fura elemet srófoltam a zenémben, hogy a nyugati és keleti hangzás milyen ellentmondásosan és feszülten keveredik össze. A fiúk maguk elől menekültek, a zene meg még jobban ráerősített az ambivalenciájával.

D+SZ: Láttam a napokban a Lajkó – Cigány az űrben című filmet, és ott meg a cimbalommal kísérletezel, máskor meg éppen konzervdobozokon játszol. 
BÁ: 2005-ben az első cimbalom-darabomban Balogh Kálmán, most a Lajkóban Lukács Miklós játszik, óriás élmény és nagy tanulság velük dolgozni. A konzervdobozos vagy bármi más ötlet meg onnan adódik, hogy rengeteget tépelődöm és játszom magamban a munkák során hangszer nélkül, és legtöbbször kitalálom már majdnem teljesen fejben az egészet. Aztán amikor megvan az alapötlet és a hangzás, akkor állok neki instrumentumokon a munkának és a szerkesztésnek. Konkrét arranzsokat találok ki fejben, és aztán a hangszer vagy a doboz csak jön, amikor jönnie kell. Nincsen rossz vagy jó hangszer, a helyzet teszi őket azzá.

D+SZ: Te ennyire szeretsz gúzsba kötve táncolni? Nem csinálnád azt inkább, ami csak a tiéd? Vagy ebben is teljesen „te” lehetsz?
BÁ: Persze. Én szeretem a kihívásokat. Akár a visszautasítást is. Mert itt aztán van belőle jócskán. Mert lehet, hogy a visszautasítás nem azért történik meg, mert rossz a zene, hanem azért, mert mondjuk nem illik oda. Mert más kell. S akkor ezt a „mást” kell megtalálnom. Szóval itt nyitottnak kell lenned, de kreatívan nyitottnak. Egy ponton túl már nem a megrendelőnek dolgozom, hanem a saját magam mércéje szerint. Akkor már én is szereplője vagyok a filmnek, onnan már nincs visszaút. Sokat szoktam ezen elmélkedni.

D+SZ: Lát olyan jövőképet maga előtt a Kocsár-tanítvány Balázs Ádám, hogy csak a saját zenéjét komponálja, és nem más elvárásait próbálja kihívásként értelmezni?
BÁ: Soha nem mondok olyant, hogy soha. De egyszerűen agyi kapacitásom sincs most rá. Évtizedek óta a filmzenekészítésben vagyok, ami a szenvedélyem, és annyi dolgom van ezen a turbófokozaton, hogy bármi más most egy teljesen új embert kívánna. Azért volt korábban erre az önállóságra példa. 2006-ban New Yorkban, a Carnegie Hallban mutatta be a Yale-zenekar a Hősök útja című nagyzenekari munkámat. Illetve ha már „saját” zene, egy újabb példa. Nagy szenvedéllyel csináltam a Requiemet, amit Feledi János koreográfus felkérésére írtam. Ott éreztem nagyon, hogy elengedhetek minden lovat, és az eredmény tökéletes szimbiózisa volt mindannak, ami én vagyok. Durvább elektronikát is használtam, mint a filmekben. De mivel nyitott és pozitív vagyok, várom a további új kihívásokat, persze.

D+SZ: Mennyi tervezés van mindebben? Vagy csak – noha látszólag minden ellentmond ennek – ebbe a szituációba fújt a szél?
BÁ: Nézd, a zenei tanulmányok mellett at ELTE-n amerikanisztikát tanultam. Már a pHD-nél tudtam, hogy én az USA-ban először dolgozni fogok, mindegy miként, mosogatófiúként vagy tanárként, és közben a szenvedélyemnek, a zenének élek. Az első zenei munkáimat teljesen ingyen csináltam diákfilmeseknek, aztán az egyik nyert, és onnan azonnal jöttek a fantasztikus élmények, Scorsese és De Niro társasága, utána az első komoly filmek, a többi meg már mind olyan, mint valami álom. Pedig – elárulom neked – nem az, a titok csak annyi: kitartóan dolgoztam, és látod, ez lett belőle. Ingyenmunkából valami, amit karriernek hívnak mindenfelé.

Interjú: Prieger Zsolt
Fotó: Nagyillés Szilárd (D+SZ)

 


BALÁZS ÁDÁM
Zenei tanulmányait a Bartók Béla Konzervatórium zeneszerzés szakán Kocsár Miklós tanítványaként végezte. Filmzeneszerzőként számos magyar és külföldi filmben dolgozott. Az Elefántkirály című filmmel elnyerte a Legjobb Zene díját a Sacramentói Nemzetközi Filmfesztiválon. Magyarországi filmzenei munkásságának része Deák Kristóf Mindenki című Oscar-díjas alkotása, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című Arany Medve-díjas, Oscar-díj-jelölt mozija, valamint a magyar HBO Terápia-sorozatának három évada. Balázs írta a zenéjét az HBO Europe Umbre (Árnyak) című sorozatának is. Balázs Ádám a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem alkalmazott zeneszerzés tanszakán tanít 2014 óta.

NAGYJÁTÉKFILMEK
LAJKO: CIGÁNY AZ ŰRBEN (2018)
PAPPA PIA (2017)
TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL (2017)
AZ EMBER, AKI CSÜTÖRTÖK VOLT (2015)
KLINY (2015)
UTÓÉLET (2014)
INNER DEMONS (2014)
LAID: LIFE AS IT’S DEALT (2013)
THE BUTTERFLY EFFECT 3: REVELATIONS (2009)
EL CAMINO (2008)
ARIZONA SEASIDE (2007)
CALIFORNIA DREAMING (2007)
THE ELEPHANT KING (2006)
HOT LUNCH (2005)

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2018/03. számában jelent meg.



Kategóriák:Dalszerzőkről

Címkék:, , , ,

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: