A független kiadók globális szervezete, a WIN a Midemen mutatta be a szektor globális súlyát először felmérő jelentést (letölthető innen). A kiemelt adat: a teljes hangfelvételpiacon 2015-ben a függetlenek együttes piaci részesedése 37,6%; jövedelmük 5,6 milliárd dollár (1533 milliárd forint) volt.
A független (vagyis nem egy major kiadó vagy más, szórakoztatóipari konglomerátum által birtokolt) kiadók piaci részesedését aszerint nézték, hogy mely cég a felvételek jogtulajdonosa. Ez azért fontos, mert gyakran a terjesztés alapján határozzák meg a piaci részesedést, és sok nemzetközi terjesztő cég a major kiadóké, és így egy olyan felvétel, amelynek jogtulajdonosa független, terjesztője major, az utóbbiakhoz számít.
Márpedig a piaci részesedés nagyon fontos adat, amelyet a tárgyalásokon a minél jobb pozíció elérésére használnak. Így a WIN szerint torz, a majorök súlyát a valósnál nagyobbnak mutató adat jogosulatlan előnyhöz juttatja ezeket azokon a tárgyalásokon, amelyeket például a tech cégekkel (Apple, Google) folytatnak. A pontosabb adat reményeik szerint kiegyenlítettebb piaci viszonyokat teremt; “most tények bizonyítják, amit mi már régóta tudunk” a függetlenek súlyáról – írják.
A bevételek egyenlően oszlanak meg a fizikai és a digitális értékesítés között (mindkettő 2,6 milliárd dollár volt; a maradékot a jogdíjak, megfilmesítési jogok adják); a digitális pedig egyenlően a letöltések és a stream között (1,1 milliárd). A függetlenek a 37,6%-os részesedésnél kicsit gyengébben szerepelnek a letöltések piacán (36,2%), kicsit jobban a fizikai eladásokban (38,9%), és még jobban a stream bevételek piacán (39,4%). Ha kivesszük az összképből az olyan különleges, a globális trendektől nagyon eltérően működő piacokat, mint a japán vagy a dél-koreai, akkor a független kiadók bevételeinek 59%-a digitális; a majoröknél ugyanez az adat 49%.
A stream nagyon fontos a független kiadók számára, több okból is. Igaz ugyan, hogy a digitális szolgáltatók többségénél a belépéskor, a “kirakatban” a major kiadók megjelenései dominálnak, de ezt kompenzálják a playlistek, illetve a felhasználó ízlését kitalálni próbáló algoritmusok, amelyek viszont már nem ilyen “elfogultak”. Továbbá az előfizetők (akiktől amúgy a bevételek jó része származik) között többségben vannak az elkötelezett zenerajongók, akikre kifejezetten jellemző, hogy aktívan keresnek új zenéket a mainstreamen túl.
A jelentés úgy fogalmaz: “a stream megváltoztatta a játékszabályokat”; ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy ne várjunk ettől teljes átrendeződést. Már csak azért sem, mert a felhasználók következő hulláma várhatóan inkább a mainstream felől jön majd. A jelentést bemutatóján, a Midemen az is elhangzott, hogy a playlisteken is a piaci arányoknál jobban szerepelnek a függetlenek kiadványai, ami egyrészt bíztató, másrészt ahogy ezek egyre fontosabbak lesznek, úgy nőnek az aggodalmak, hogy a nagy játékosok, a majorök itt is megpróbálnak beavatkozni. (Arról, hogy egyes kiadók – állítólag – fizetnek a playlistekre felkerülésért, vagy egyáltalán azért, hogy az összeállítók meghallgassanak egy dalt, itt írtunk részletesen.) A jelentés azért kitér arra is, hogy bizonyos kiadóknak nem kedvez a stream központú világ: például azoknak a kicsiknek, akik nem tudnak átállni az “évjáradék” típusú működésre (vagyis hogy egy kiadvány nem a megjelenés után hoz viszonylag sok bevételt, hanem egyszerre jóval kevesebbet, viszont ha akadnak rajongói, akkor azt hosszú távon); valamint a dominánsan fizikai kiadványokkal, a digitális fogyasztásra átállni nem akaró közönségnek dolgozó kiadóknak.
A WIN felsorolja a legsikeresebb független előadókat. Köztük van természetesen Adele és Taylor Swift; valamint az ausztrál Chet Faker, akinek debütáló albuma hazájában platina lett. (Az ő képe illusztrálja cikkünket.)
Hosszan foglalkozik a jelentés a terjesztés kérdésével. A független kiadók számára is nagy lehetőség a globalizálódás; átlagban bevételeik 37%-a származik külföldről (mármint mindegyiknek a saját országán kívülről). Ugyan a digitális világ itt korábban nem látott lehetőségeket hoz, azért a terjesztőkre így is szükség van. A független cégek jellemzően nem akkorák, hogy ezt saját maguk meg tudják oldani, ezért 72%-uk dolgozik nemzetközi terjesztőkkel, ezen belül pedig 52%-uk olyannal, amelyet részben vagy teljesen egy major kiadó birtokol (akár az hozta létre, akár felvásárolt egyet). A jelentés ennek több veszélyére figyelmeztet: 1) így a független szektor bevételeinek egy része a majorökhöz megy át; amelyeknek így 2) nagyobbnak látszik a piaci részesedése, amit ki is használnak, 3) a kiadó elveszítheti a befolyást saját kiadványainak adatai fölött, amelyek pedig nagyon fontosak például a jogdíjaknál, másodlagos bevételeknél, egy előadó felépítésénél stb.
A független kiadók világa nagyon sokszínű, és országonként nagyon változatos. Vannak helyek, ahol az átlagnál jóval alacsonyabb a részesedésük (Finnországban csak 16%; 25% alatt van még Nagy-Britanniában, Kanadában, Dániában, Svédországban és Spanyolországban); és olyanok is, ahol a vállalat felépítését tekintve a majorökhöz hasonló, de definíció szerint független kiadók a dominánsak: Japánban 64%, Dél-Koreában pedig 88% a függetlenek piaci részesedése. (Ezek nyilván elsősorban a J-Pop és K-Pop cégek.) Hét olyan független kiadó van, amelynek 2015-ös bevétele meghaladta az egymillió dollárt. A nagyon sokszínű független világban egy-egy független kiadó átlagosan 40 előadóval áll szerződésben; évi 34 kiadványt jelentet meg; az alkalmazottak száma átlagban 16; a cégek “átlagéletkora” 19 év.
A jelentés hosszan jellemzi a független kiadókat, leginkább a majorökkel szembeállítva, és olykor túlzó általánosításokat megfogalmazva. Utóbbiakat úgy jellemzi: “a mainstream zene iparosítása” a céljuk; ez “nem ítélet, hanem tény: tömegcikkeket előállító üzleti vállalkozásokról van szó”. Ezzel szemben a független kiadók nem elsősorban üzleti alapon hoznak döntéseket; nem a rövid távú megtérülés érdekli őket. Így a jelentés a függetleneket a művészi és piaci innovációval, alkotói szabadsággal köti össze; tőlük jön az a megújulás, amely aztán a majorök világát is felfrissítheti. Nem csak a ma is alternatívnak mondott műfajok, hanem korábban az R&B vagy éppen a rock and roll is független kiadóktól indult.
Ezért is jellemző mozgás, hogy egy előadó független kiadónál szerez rajongóbázist, aztán amikor nagyra nőtt, leszerződik egy majorrel. De fordítva is jellemző: a nagyobb szabadságra vágyó művészek mellett azok is visszatérnek a független világba, akik túljutottak a népszerűségi csúcson, és a közepes méretű turnék lebonyolításában, a rajongókkal való kapcsolattartásban jobban segít nekik egy független kiadó. “Szimbiotikus és ciklikus” a kapcsolat a függetlenek és a major kiadók között – fogalmaz a WIN. Azt is megjegyzi, hogy manapság egyre gyakoribb, hogy egy előadó a saját csapatával dolgozik, és a lemezkiadással különböző területeken különböző cégeket bíz meg; akár az is lehet, hogy függetleneket és majoröket is foglalkoztat.
A jelentésben felvázolják a indie rockot játszó The Wedding Present pályáját: saját független kiadóval indultak, majd az RCA majorhöz szerződött; ezután a Cooking Vinyl neves független céghez mentek, végül újra saját kiadót hoztak létre.
Többször foglalkozik a jelentés a helyi, tradicionális zenékkel: ez is jellemzően a független kiadók területe, szemben a tömegpiacban és (idézőjelben) “globális sztárokban” gondolkodó majorökkel. Mind a hagyományokat őrző, mind az azokat újabb hatásokkal frissítő előadók a függetleneknél találnak megfelelő otthonra.
A majorök világa a slágerek keresésére épül, és a nagy sikerek tartják el az “ígéretes bukásokat”. Ez hasonlóan van a függetleneknél is, de “kevésbé éles a határvonal a siker és a kudarc között”. Egyrészt azért, mert hosszabb távú karrierekbe fektetnek; másrészt mert “arányosabb költségvetéssel” dolgoznak, ami azt jelenti, hogy könnyebb nullára kijönnie egy előadónak.
A jelentést a 2006-ban alakult Worldwide Independent Network (WIN) rendelte meg a Warwicki Egyetemtől és a Midia Researchtől. A WIN tagjai egyes országok független kiadóit tömörítő szervezetek, valamint az európai függetleneket képviselő Impala. Az adatok forrásai a kiadóknak eljuttatott kérdőívek; ezeket az egyes országok hangfelvételipari szervezetei juttatták el a cégekhez.