Elég sok lap beszámolt a UnitedMasters startup indulásáról, ami “fölöslegessé tenné a kiadókat” azzal, hogy a hozzá leszerződő előadók zenéit online terjeszti, és a hallgatottságukról szóló adatokat eljuttatja a menedzsmentekhez, hogy azok hatékonyabban tudják promotálni a koncerteket vagy mondjuk a merchandise árukat. Nem azért került be a UnitedMasters a hírekbe, mintha ebben bármi újdonság volna, hanem inkább azért, mert 70 millió dollárt szedett össze olyan befektetőktől, mint a Google anyacége, az Alphabet (ez a zeneipar vs. YouTube ellentéttel a háttérben különösen pikáns), valamint a 21st Century Fox. Másrészt azért is kiemelkedik ez a cég, mert alapítója a korábban az Atlanticnál, Sonynál az urban részleget vezető, Nas és Mary J. Blige menedzsereként is dolgozó, majd a Translation marketingcéget alapító Steve Stoute.
A Billboard szerzője, Robert Levine ennek apropóján megvilágító cikket írt arról, hogy mi is a kiadók működésének lényege – és hogy ezt miért nem fenyegetik a lépten-nyomon felbukkanó startupok. “Majdnem két évtizeddel ezelőtt a Napster azzal jött, hogy kiváltja a kiadókat, mert eljuttatja a zenét a fogyasztókhoz – de a kiadók dolga valójában nem a terjesztés, azt a kamionsofőrök végezték. (No de senkit nem hívnak meg menő bulikra, ha a szállítmányozási üzlet diszrupciójával foglalkozik.) Sok startup segít a művészeknek a közvetlenül a rajongókat megcélzó marketingben – de a kiadók nem is ebben utaztak, valójában mindig is inkább az üzleteknek adták el a zenét, és nem közvetlenül a fogyasztóknak.”
Akkor mi a kiadók működésének lényege? “Üzleti szempontból a kiadók a művészekbe fektetnek pénzt – ami iránt nagyon kevés tech cég mutat bárminemű érdeklődést. Nem meglepő, hiszen ez egy kockázatos üzlet. És pont ez az, amit a kiadók csinálnak: szétterítik a kockázatot. (Ezt nem igazán szokták így hangoztatni, mert senki nem hívnak meg menő bulikra, ha a kockázat szétterítésével foglalkozik)” – írja Levine.
Ez azt jelenti, hogy az egyes művészeknek meglehetősen alacsony az esélye a nagy befutásra, vagyis az egyes befektetések igen kockázatosak – viszont azokon az előadókon, akik befutnak, rengeteg pénzt lehet keresni. Ez utóbbiból finanszírozzák a kiadók a nem nyereséges előadókat.
Az előadó szempontjából pedig ez úgy néz ki, hogy a biztos előlegért, befektetésért cserébe lemondanak a potenciális (bár kis valószínűségű) profit jó részéről a kiadó javára. A legtöbb előadónak még mindig, a technológiai változásoktól függetlenül (vagy éppen nem függetlenül) szüksége van induló befektetésre a karrierje elején.
A magas kockázat miatt van az, hogy a kiadói szerződések a kiadókat juttatják előnyösebb helyzetbe – írja Levine. “A kockázati tőke számára ismerős ez a felállás: ha egy üzlet arra épül, hogy tíz befektetésből egy lesz nyereséges, az viszont nagyon, akkor a logika azt diktálja, hogy a megállapodások a sikertelen befektetésének kockázatának minimalizálására, és a sikeres befektetéseken szerezhető profit maximalizálására törekedjenek.”
Minden más, amit a kiadók csinálnak, kiváltható másfajta cégek által (lásd a terjesztést, vagy a promóciót – “minden korábbinál könnyebb egy jó PR-ost vagy marketingest felfogadni – részben azért, mert a kiadók egy csomótól megváltak”). A UnitedMasters is valójában csak kiadói szolgáltatásokat kínál. Arra viszont, hogy előadók pályájába fektessenek be, kevés cég vállalkozik a kiadókon kívül.
A Billboard ugyan nem írja, de ha más szempontból, vagyis nem igazán a kockázat terítésének közgazdasági megközelítéséből, de ezt szokta hangsúlyozni az IFPI néhány évenként kiadott, Befektetés a zenébe című jelentése is. A legutóbbi, 2016-ban megjelent ilyen riport – amit itt ismertettünk részletesen – azt is bemutatja, hogy magát az említett kockázatot milyen nehéz megbecsülni: “egyes kiadók szerint a kereskedelmileg sikeres és a befektetést vissza nem hozó előadók aránya 1 a 4-hez; mások szerint az esélyek az 1:10-nél is alacsonyabbak.”
Részlet a United Masters bemutatkozó oldaláról:
