Az egyik legismertebb világzenei kiadó, a Glitterbeat egyik alapítója, Chris Eckman kapta a Ritmo Awardot, és a Budapest Ritmo fesztiválhoz tartozó szakmai konferencián Weyer Balázzsal beszélgetve be is mutatta cégét.
A Glitterbeat emellett már ötször megkapta a Womexen az év lemezkiadójának járó díjat, amit Eckman úgy kommentált, hogy persze örül ezeknek és nagyon büszke a csapatára, ugyanakkor ez azt is jelzi, hogy meglehetősen szomorú a helyzet, ami a világzenében dolgozó kiadókat illeti. Ők jellemzően évi 12-15 kiadvánnyal jelentkeznek, és nincs másik cég, amelyik ennyi albumot kihozna.
Weyer Balázs is megerősítette ezt: mint mondta, gyakran kérik tőlük zenekarok, hogy ajánljanak kiadókat, de négy-öt névnél többet nem tudnak mondani.
Nyilvánvalóan összefügg ez a világzenével foglalkozó kiadók anyagi helyzetével. Eckman elmondta, hogy ők elenyésző profittal működnek, „de legalább nem veszteségesek”. A kiadó nem kap semmilyen pályázati támogatást, igaz, hogy vannak előadóik, akiket viszont igen. (Eckman a belga székhelyű, egy Burkina Faso-i tagot is soraiban tudó Avalanche Kaito „bőkezű támogatását” említette – ők nemrég léptek fel a Magyar Zene Háza „titkos koncertjén.)
Eckman és Peter Weber 2012-ben alapította a kiadót; eleinte a német Glitterhouse sublabelje volt, 2014-ben önállósult. Mint Eckman mondta, az indulásnál az egyik fő célkitűzésük az volt, hogy a kiadványaik, előadóik olyan helyekre (újságokba, fesztiválokra) kerüljenek be, ahová a világzenének besorolt zenekarok nem szoktak.
„Feltettük a kérdést: a Tinariwen, a Tamikrest miért nincs ott a rockfesztiválokon, a rockmagazinokban?” – mondta. Nyilvánvalóan a világzenei sajtó is fontos volt számukra, de „benne akartunk lenni Mojóban, Uncutban, Wire-ben” – mondta, hozzátéve, hogy más kiadók (Crammed Discs, Sahel Sounds) is sikerrel próbálkoztak ezzel abban az időben.
Ma ezen a területen sokkal jobb a helyzet, mint egy évtizede volt. Egyre több fesztiválon lépnek fel világzenei előadók, akár külön színpadon, akár a program egyenrangú részeként; valamint nem világzenei kiadóknál is egyre többször látunk pl. afrikai zenekarokat, akár olyan nagyhatalmú függetleneknél, mint a Sub Pop vagy a Matador. Jó példa erre a tuareg Mdou Moctar, aki a Matador kiadónál van; Magyarországon pedig a nem világzenei fókuszú Bánkitó Fesztiválon lépett fel 2022-ben.
Chris Eckman még egy területet említett, ami szerinte nagyon fontos a kiadó működésében. A zenébe nem szólnak bele, a prezentálásra viszont nagy hangsúlyt helyeznek. „Nagyon meg kell válogatnunk, hogy milyen szavakat használunk, amikor be akarunk mutatni egy zenét egy olyan közönségnek, ami korábban nem találkozott ilyennel” – mondta. A közönség soraiból több rádiós is megerősítette, hogy a Glitterbeat-kiadványok mellé érkező részletes, információgazdag sajtóanyagok sokat segítenek nekik is.
Chris Eckman egyébként egészen más irányból került a zenébe: 1984-től a seattle-i The Walkabouts énekes-dalszerzője volt. A kilencvenes évektől kezdve nagyobb volt a közönségük Európában, mint az Egyesült Államokban, ezért évente kétszer-háromszor is turnéztak a kontinensen. Eckman családi okokból Ljubljanába költözött, és már többet élt ott, mint Seattle-ben.
Afrikai zenéket már a nyolcvanas évektől kezdve ismert, és amikor a 2000-es évek elején „megcsömörlött azoktól a zenéktől, amiket hallgatott”, pont jó időben találkozott a Bush Taxi Mali című válogatással, aminek hatására öt hétre Maliba utazott.
2008-ban Dirtmusic nevű formációjával Maliban, a Festival au Deserten lépett fel, és szomszéd sátorból áthallatszott a Tamikrest zenekar. Mindenképpen akartak velük lemezt csinálni, és igazából emiatt jött létre a Glitterbeat. Eleinte évi pár kiadványra gondoltak, „mellékállásban” foglalkoztak vele. Mint mondta, a Tamikrest Chatma című lemezének váratlan sikere volt az, ami után már nem lehetett ezt megoldani, kellettek emberek, akik főállásban működtetik a kiadót.
Categories: Hírek
Leave a Reply