A név sokszor duplán kötelez: a zeneipar szereplői között sok esetben találkozunk családtagokkal, legendás zenészfamíliák viszik tovább már-már brandként a vezetéknevet. Generációk és hagyomány – sorozatunk első részében a legendás apuka és a nevet továbbvivő menedzserlány története.
D+SZ: Hogyan lesz többgenerációs egy popcsalád?
Morcz Fruzsina: Azt hiszem, a Morcz család esetében ez amolyan háttériparági szerephagyományozódás: apám apja, azon túl, hogy a Corvin moziban dolgozott mint mozigépész, rádióamatőr volt – például tőle örökölte apám azt a trafó-tekerő szerkezetet, amivel később erősítők százaiba tekert új transzformátort. Az első pillanattól természetes élmény volt, hogy akiket hallgatunk néha otthon, azok a magyar zenészek, akik a lemezjátszó mellett álló albumokon láthatóak, azok, akiket más körülmények között akár ezrek rajonganak körül, néha a kertben vagy a konyhában állnak egy-egy technikai felszerelésre várva.
Apám, azt hiszem, sokak kamaszkori álmát váltotta valóra akkor, mikor a hatvanas évek közepén, 16 évesen, mikor tombolt a beat, a szomszéd utcában lakó gyerekkori barát, Szentgyörgyi András zenekarának, az Olympiának lett a technikusa. És, mint az a nagy álmok megvalósulásánál és nagy szerelmek beteljesedésénél ideálisan történni szokott, halála előtt is ugyanazzal a szenvedéllyel hallgatott, mutatott zenét vagy sztorizott a kapu előtt alig húszéves zenészekkel vagy idősebb kollégákkal, mint amikor én megszülettem.
Azt mondják, azok a gyerekek viszik tovább a szüleik foglalkozását, akik azt látták gyerekként, az adott szülő szívesen végezte a munkáját. Eszerint én amolyan backstage-referencia is vagyok.
D+SZ: Ezek szerint inspiráló lehet a szülői háttér és az azt körülvevő környezet.
MF: Apu nekem az egyik örök etalon – és egyben nyomasztó példakép, akit szakmailag mindig csodáltam. Nem csak azt a már-már kóros szenvedélyt, amivel egy-egy produkció létrejöttét vagy a tárgyakat – mikrofonokat, hangszórókat – kezelt és halmozott egész életében. Lenyűgöző és példamutató volt a munkatársakkal, zenészekkel való kommunikációja is. Sosem különböztetett meg senkit, ugyanúgy bánt és beszélt mindenkivel, titulustól, műfajtól, személyes szimpátiától függetlenül. A temetésén sok-sok kollégáján túl részt vett metálzenekar, bluesszervező, ismert popénekesnő, alternatív rockzenekar sztárfrontembere. És mind ugyanolyan megrendülten gyászolták. Ezek megható és biztos jelei annak, hogy valamit nemcsak a szakmájában, a tudásának köszönhetően, hanem emberileg is jól csinált.
Vittay Ferenc fénytechnikus ötlete nyomán kezdtem el a blogot: azoknak a történeteknek a jó része, ami ott szerepel, egy majdnem elveszett legendáriumnak a része. Sosem beszélt ki senkit. Gyerekként ezt iszonyatos távolságtartásként éltem meg. Mai, felnőtt fejjel, mélységesen tisztelem a hihetetlen diszkrécióért. Végtelenül szerény volt: sosem jelent meg a nyilvánosság előtt, nem nyilatkozott, nem marketingelte magát.
D+SZ: Mikor voltál először koncerten?
MF: Az első, amire elvittek, 1983. április 4. Jubileumi Park, V’ Moto-Rock – apám hangosította. Fellépett a Gépfolklór és a KFT is. A családi legendárium szerint annyira üvöltöttem, hogy haza kellett vinni. Nem tekintettük intő jelnek. Ma már sokat eszembe jut. Az első, amire már homályosan emlékszem, egy hatalmas tömeget vonzó, tabánbeli Hobo Blues Band-fellépés volt. Azt hiszem, akkor értettem meg, mi a különbség a közönség és a zeneipari háttérszereplők között: annyira sokáig kellett várni apámra a koncert után, hogy a végén már a kiürült Tabánban, a színpadon fogócskáztunk a többi zeneipari gyerekkel. Ez az én hazai Woodstock-élményem.
D+SZ: Hogyan fogadta, hogy popmenedzser lettél?
MF: Míg rengeteg történet kering arról, hogy apám milyen sok pályakezdő és már befutott zenészt terelgetett szeretettel, segített tanácsokkal és a gyakorlatban, velem mindig kritikus volt. Ezen a téren valóban sokat köszönhetek neki. Ő volt az egyik, talán legerősebb motiváció, hogy elvégezzem a londoni egyetemet. Minden koncerten, ahol ő hangosított, az (egyébként indokolatlan) aggodalomtól görcsben állt a gyomrom – saját rendezvényeken vagy saját zenekarnál sosem volt ilyen. Azt hiszem, ő máshogy izgult értem: az első pillanattól kritikus szemlélője és bírálója volt a sikereimnek és persze a bukásaimnak is. Olyan ez, mint amikor egy gyereknek a saját apja tanítja az irodalmat a gimnáziumban: nyilván neki és a környezetének sem mindegy, hogyan teljesítek. Neki köszönhetően szívtam magamba a folyamatos szakmai önreflexióra való igényt, a kollégák tiszteletét, az állandó önképzés fontosságát, az együttműködésre való hajlamot és az alázatot.
D+SZ: Menedzsernek lenni kicsit türelemjáték. Miért pont erre az oldalra kerültél?
MF: Nem tudom, mennyire lehet idehaza „csak” menedzsernek lenni, Magyarországon sokkal inkább különböző munkakörök összeolvadása a menedzseri munka. Ősszel, egy Bécsben rendezett szakmai rendezvényen volt alkalmam Peter Jennerrel, a Pink Floyd, a T Rex és a Clash legendás menedzserével egy szekcióban ülni: ő mondta, hogy ma sokkal több készséggel kell rendelkeznie egy menedzsernek. Nagyon is igaza van: nemcsak a lemezipari és élőzenei iparág meghatározó szereplőit kell ismerni, hanem digitális platformokat, a zeneipar szereplőit, a különböző szabályozásokat és jogokat is.
Menedzsernek lenni roppant szórakoztató tevékenység: számomra a menedzser a zeneipar mediátora. Örök kihívás, folyamatos kondíciót igénylő feladat. „It only takes one enthusiastic person to get the ball rolling”, mondja legendás könyvében Donald S. Passmann. Igyekszem én lenni ez a focista a mindenkori csapatomban.
A szakmába rókautakon keveredtem: a Trafó Kortárs Művészetek Házában dolgoztam és egy akkori munkatársam lelkesen járt a nyakamra, vállaljam el a zenekarát. Kétszer is feltette a kérdést, harmadszor már én kérdeztem meg. Tanulságos másfél év volt, hasznosabb bevezető kurzust keresve sem találtam volna. Míg élt apám, kínosan ügyeltem arra, hogy ne dolgozzam vele együtt, sőt, amennyire lehet, titkoltam is, hogy a lánya vagyok. Már szerveztem egy ideje, mikor először rákérdeztek, van-e köztünk rokoni kapcsolat.
D+SZ: Milyen tapasztalatok emelhetők át a kinti tanulmányokból magyar viszonyokra?
MF: Az angol zeneipar, amennyire megismertem, komoly öntudattal és büszkeséggel bír. A szereplők tisztában vannak azzal, hogy ők a világ egyik legelismertebb zeneiparának játékosai és egyben ez az egyik legfontosabb kreatív iparág Angliában. Eszerint építik és üzemeltetik az intézményrendszerüket és az érdekképviseleteiket. Az egyetemi, főiskolai oktatás, zeneiskolák, szociológiai kutatások, szakmai találkozók és folyóiratok, álláskereső oldalak és fórumok, szakmai gyakorlatok, szakirodalmak publikálása, tankönyvek, tanfolyamok és egyéb oktatási formák teljesen természetesnek számítanak.
Az egymással szemben tanúsított alázat, a tudományosság, a kutatások szorgalmazása és felhasználása, a proaktív szemlélet, a best practice alkalmazása, a szakmai párbeszéd és információmegosztás, az egymásnak adott kollegiális segítség, a szakmai utánpótlás nevelése, a szakemberek személyes-szakmai profiljának definiálása, a szakmai érdekképviseletek és hálózatok kialakítása, a szakmai tudás és információ zavartalanabb áradása, az elméleti szakemberek (szociológusok, médiakutatók stb.) tapasztalatainak, kutatásainak felhasználása – mindaz, amiben még idehaza fejlődnünk kell. Angliában teljesen természetes, hogy egy idősebb szervező kinevel egy fiatal kezdőt – idehaza, mikor elkezdtem szervezni, az az ismert zenei menedzser, akihez egy barát-zenekar beprotezsált, az első és egyetlen egyeztetésünkön azon lamentált, vajon ha átadja nekem a tudását, lelépek-e a zenekarával. Mellbevágó élmény volt, pláne az akkoriban a bölcsészkaron, elismert professzoraimnak köszönhetően tapasztalt tudásmegosztással kontrasztban. Magyarországon még mindig erősebb a pozícióféltés, mint az iparág jövőéért való aggodalom. Remélem, a mostani húszas generáció már más szemlélettel dolgozik majd.
D+SZ: Hálás befogadó a zenész, zeneszerző, szervezői közeg?
MF: Amennyiben felismerik, hogy ez egy még mindig nehezen elérhető forrás és kiváltság, lelkesednek és megbecsülik az elérhetővé tett tudást. A hazai közeg ébredező. Van egy hazai elit, amely olvas és érdeklődik a nemzetközi folyamatok iránt, képzi magát, információt gyűjt. Megint mások a saját hálózatukon keresztül gyűjtik az információt. Az idősebbek egy másik része úgy érzi, elegendő tudással és tapasztalattal rendelkezik már, miközben, halkan jegyzem meg, a zeneipar folyamatos átalakulásban van, elég csak a lemeziparra, az online platformokra vagy a különböző zeneipari cégek átalakulására gondolni. Tehát aki lemarad, könnyen kimarad. Nekem traumatikus élmény volt a 2010 tavaszán rendelkezett Zipkomm Export konferencia külföldi szekciójának szakmai látogatottsága: több volt az egyetemista, kutató és kezdő muzsikus, mint azok a nyelvtudással, komoly zenekarokkal dolgozó szervezők, akiknek azt a fórumot szántuk. Pedig világhírű kutatók és vezető zeneipari cégek más szakmai konferencián csak hatalmas regisztrációs díjak befizetése után megszólítható szakemberei voltak elérhető közelségben. A leghálásabb közeg a diákoké: tanfolyamokon, főiskolai és egyetemi kurzusokon valóban olyan fiatalok ülnek, akik a zeneiparra iparágként tekintenek. Kérdeznek, olvasnak, kutatnak, érdeklődnek.
D+SZ: Többféle képzés is elindult a témában az elmúlt pár évben, részese is vagy ezeknek. Várható, hogy ezek a tanmenetek, modulok lassacskán egyre több szinten beépülnek az oktatási szisztémába?
MF: Az utóbbi két-három évben divat lett idehaza a zenei menedzsmentoktatás, amire a tavaly márciusban megjelent szabályozás (a zenés, táncos rendezvények működésének biztonságosabbá tételéről szóló 23/2011. (III. 8.) kormányrendelet) is ráerősített, hiszen eszerint „zenés, táncos rendezvényt a helyiség üzemeltetője, vagy kulturális rendezvényszervezői, vagy rendezvény és konferenciaszervezői képesítéssel rendelkező rendezvényszervező szervezhet”. Ezzel párhuzamosan, mintha a felsőoktatás is nyitna a művészeti menedzserek és szakemberek képzése felé.
A kulturális iparágakkal foglalkozó képzések beindításában úttörőnek számító Budapesti Műszaki Egyetemen már hosszú évek óta működik a Kulturális Iparágak mesterképzési szakirány. Ez a Magyarországon még mindig különleges képzés közös keretben, összefüggéseikben tárgyalja a konvergens kulturális iparágak működésének gazdasági, szabályozási, technológiai és kulturális aspektusait. Az ottani képzés követelményrendszere az elsajátított elméleti keretek kreatív alkalmazására ösztönöz a menedzsment, tartalomfejlesztés, social media marketing, szabályozás területén felmerülő mai problémák felismerésében, elemzésében és megoldásában. Az ott oktató egyetemi tanárok jó része az angol hagyományt és tudást hozta haza, külföldön doktorált.
2010 decemberében előbb az International Business School, majd három hónappal később a Budapesti Corvinus Egyetem vezetése is felismerte, a zenei menedzsment felsőoktatási keretek között történő oktatása nemcsak a diákok, hanem az oktatási intézmény versenyképes profilja számára is hasznos. Így 2011 tavasza óta a zenei menedzsment oktatása hivatalosan, önnön jogán is jelen van a hazai felsőoktatásban. Jómagam a zenei menedzsmentről való gondolkodásomban is egy mediátor look-alike vagyok – szakembereket, gyakorló szervezőket és diákokat kötök össze, tanórán és órán kívüli beszélgetésekben, szakmai gyakorlatokkal. Sosem én vagyok a fontos – távol áll tőlem az exhibicionizmus –, sokkal inkább az a lehetőség, amit megteremthetek.
D+SZ: Két éve megalakult egy, a zeneipar háttérfiguráit tömörítő egyesület is.
MF: 2010 tavaszán alakult a zenei szervezőket és iparági szakembereket tömörítő Org4Org (azaz Organisers for Organisers) egyesület, melynek 2010 augusztusa óta vagyok az elnöke.
A kezdeti gyerekbetegségek után, 2012 tavaszán sokkal koncentráltabban, a különböző szakterületeket külön egyesületi szekciókban összefogó, az ismert iparági szereplőkből felálló elnökség igen aktív évre készül – gyakorlati programokkal, fórumokkal, szakmai dokumentumokkal, javaslatokkal, külföldi tanulmányok hazai viszonyokra történő alkalmazásával, gyakorlati útmutatók készítésével, együttműködési megállapodásokkal. Ezek mind elérhetőek lesznek az egyesület honlapján. Cor Schlösser, a világhírű amszterdami Melkweg nemrég leköszönt, szakmailag elismert igazgatója azt mesélte, a holland zenei szervezőknek öt évbe telt a valódi, mindenkori kulturális politika által is elismert intézményesülés, amiből aztán a Eurosonic fesztivál is kinőtt. Nekünk Magyarországon éppen ideje ezt a szervezeti szerveződést és lobbit elkezdeni.
INTERJÚ: BIHARI BALÁZS,
FRUZSI-FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD
A cikk megjelent a Dal+Szerző magazin első számában: http://issuu.com/artisjus/docs/dal_szerzo/35
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply