A Tallinn Music Weeken kétszáznál is több (köztük két magyar) előadó showcase koncertje mellett komoly szakmai program is volt. A konferencia egyszerre több helyszínen is zajlott, így az előadásoknak csak kis részét tudtuk megnézni, de így is rengeteg érdekességgel találkoztunk. Az éjszakai élet gazdasági és kulturális jelentősége; a klubok küzdelme a tőkeerős befektetőkkel szemben; az EU dialógusban formálódó támogatási elvei; a svéd sikerek ritkán hangsúlyozott aspektusai; a maszterelés új kihívásai: ezeket a témákat foglaljuk össze cikkünkben.
A Dal+Szerző a HOTS – Hungarian Upcoming Tunes magyar delegációja keretében, a Cseh Tamás Program támogatásával vett részt a Tallinn Music Week showcase fesztiválon és konferencián.
Amy Lamé, a Londont 2016 óta vezető Sadiq Khan polgármester által kinevezett, 187 jelentkezőből kiválasztott “night czar” két beszélgetésen is részt vett. Nehéz lefordítani a munkaköre elnevezését, hiszen a czar tényleg cárt jelent, de emellett ez az egy-egy területért felelős legmagasabb köztisztviselőnek is a – kissé informális, de gyakran használt – neve. (A “drug czar” tehát nem egy “drogbáró”, hanem a hivatalos drogpolitika irányítója.) Amy Lamé arról beszélt, hogy a londoni éjszakai élet összesített értéke 66 milliárd font, vagyis 24 ezer milliárd forint. A Londonban foglalkoztatott munkaerő nyolcada az éjszakában dolgozik. Egyik fő feladatának nevezte, hogy biztosítsa: ők is ugyanolyan jogokat élvezhetnek (egészségbiztosítás, szakszervezeti képviselet stb.) és ugyanolyan fizetést kapnak, mint a “nappali” foglalkoztatottak. És még egy adat: a 2008-tól (vagyis a nagy válság kezdetétől) 2016-ig az éjszakai klubok 50%-a, a zenés helyszínek 35%-a zárt be Londonban. Ezért is volt szükség egy “night czar”-ra.
Amy Lamé hatásköre, költségvetése nem túl nagy, viszont dialógust kezdeményezhet, ami néha nagyon komoly eredményeket tud hozni. Így például ő volt az, aki lépett a legendás elektronikus zenei klub, a Fabric bezárása után. Két tinédzser halálos drogtúladagolása után a rendőrség vizsgálata arra a következtetésre jutott, hogy a tulajdonosok nem tettek eleget az ilyen tragédiák elkerülésére, a kerület pedig visszavonta a klub működési engedélyét, amely a maga részéről pénzt kezdett gyűjteni a támogatóktól az ügyvédi költségekre. A nyilvánosság előtt tehát nagyon komoly volt a szembenállás a felek között. Amy Lamé azonban a színfalak mögött leültette őket a tárgyalóasztalhoz, és sikerült megegyezniük, hogy milyen feltételekkel nyithat újra a Fabric.
Amy Lamé általában úgy véli, hogy olyanoknak kell dialógust kezdeményezniük egymással, akik korábban csak szembenállásként tudták elgondolni a viszonyukat: a klubtulajdonosoknak és a hatóságoknak, a klubba járóknak és a rendőrségnek stb. Mint mondta, korábban elképzelhetetlen volt, amire már van példa, hogy valaki azt mondja: “szeretnék nyitni egy klubot, hogyan tudnék együttműködni a rendőrséggel?”
Fontos szerepe van a törvények, rendeletek előkészítésében. Így például egy másik legendás klub, a Ministry of Sound mellé épült lakóépületek problémája vezetett oda, hogy most már Londonban az ingatlanfejlesztők feladata a megfelelő hangszigetelést kialakítani. Amy Lamé megszervezte az első nagy találkozót és továbbképzést, ami az éjszakai életben dolgozó nők biztonságáról szól, és ami a tervei szerint végső soron szintén egy, a problémát érintő rendelethez fog vezetni.
A “Save the Night!” című beszélgetésen rajta kívül részt vett még a berlini Clubcommission vezetőségének tagja, Lutz Leichsenring, és Tallinn “kreatív negyedének” vezetője, Jaanus Juss – utóbbi egészen más szempontokat vetett fel, hiszen náluk például nincsenek panaszkodó szomszédok, hiszen ugyan a belvároshoz nagyon közel, de szeparált területen található a Telliskivi.
Mind a londoni, mind a berlini szakember sokat beszélt arról, hogy hogyan lehet megőrizni a klubokat, miközben a kultúra soha nem lesz olyan tőkeerős, mint mondjuk egy áruházlánc vagy ingatlanfejlesztő. Emiatt ha utóbbiak szemet vetnek egy helyre, akkor szinte reménytelen az ott működő (tág értelemben vett) kulturális intézmény helyzete. Ugyanakkor mindketten hangsúlyozták, hogy egy város jellegét mégiscsak a kultúra adja meg, amelynek rendkívül fontos részei a klubok. Lutz Leichsenring idézett egy statisztikát, amely szerint a Berlinbe látogató turisták 28%-át az éjszakai élet vonzza oda. Mint ironikusan mondta, úgy gondolták, hogy emiatt az idegenforgalmi adó évi 3 millió eurós bevételéből akkor 1 millió euró visszajárna a kluboknak; persze ennyit nem kapott a Clubcommission, de azért nem rossz az az évi 150 ezer euró sem, amit kiharcoltak.
A kulturális helyek fontosságát a jogalkotók már több városban felismerté. Lutz Leichsenring elmondta, hogy Berlinben korábban egy állami, önkormányzati tulajdonban lévő ingatlan eladásakor kötelező volt a legmagasabb árat ígérő pályázót választani, és így persze mindig a kultúra húzta a rövidebbet. Az új rendelkezés szerint azonban nem csak a pénz számít: a pályázónak egy koncepciót is le kell tennie arról, mire fogja használni a helyet. Említett egy bécsi szabályozást is, amely szerint az új építésű házak földszinti helyiségeit 5 euró / négyzetméter áron kell kiadni, vagyis így nem csak drága boltok kapnak esélyt. Ezzel együtt az a véleménye, hogy a berlini kultúrának a legtöbbet az a polgármester szolgált, aki a lehető legkevesebbet nyúlt hozzá – a politika ugyanis jellemzően szabályozni akar, amiből gyakran túlszabályozás lesz. Lutz Leichsenring azt is elmondta, hogy amikor a populista politikával kellett szembenézniük (ami a “zajos” klubokat minél inkább meg akarta rendszabályozni), akkor ők is a populizmust használták: tüntetéseket szerveztek, sőt, még David Hasselhoffot is bevetették.
Persze nem lehet – és talán nem is szükséges – mindent úgy megőrzni, ahogy éppen van. Ezért dolgozta ki a Clubcommission a “kreatív lábnyom” indexet, az egy-egy berlini kerületben található kreatív helyek alapján. Hamarosan nyilvánosságra is hozzák a számításaikat, és az a terv, hogy egy helyet csak úgy lehet bezárni, ha a kerület kreatív indexe nem csökken, vagyis új kreatív helyszín(ek) létesül(nek). Szerinte az is fontos, hogy ezek ne egyetlen kis területen (pl. néhány utcában) tömörüljenek, mert az jellemzően a kínálat elszürküléséhez vezet.
A párbeszéd és együttműködés volt az egyik fő témája az EU-s témákat lazán összefogó beszélgetésnek is. Itt az Európai Bizottság Kreatív Európáért kulturális programjának vezetője, Barbara Gessler arról beszélt, hogy éppen folyamatban van a Music Moves Europe párbeszédsorozat (a Eurosonicon indult el), amelynek célja a következő ciklus támogatási politikájának kidolgozása. Mint mondta, a szubszidiaritás alapelvének értelmében EU-s támogatást csak az együttműködések kaphatnak, vagyis például egyes klubok esetleges támogatása a tagállamok feladata, közösségi szinten a több ország klubjait összefogó kooperációk kaphatnak támogatást. (Itt felmerült, hogy a Brexit azt jelenti, hogy a brit kulturális intézmények nem lehetnek ilyen együttműködések vezetői, de ettől még a meglévő kapcsolatokat semmiképpen nem akarják elveszíteni sem a britek, sem a maradó tagállamok, és lesz is lehetőség ezeket ápolni.)
Barbara Gessler egyetértett azzal a felvetéssel, hogy fontos, hogy ne csak az alkotások létrejöttét, koncertek megrendezését támogassák, hanem ezek hatékony terjesztését is; kitüntetetten figyelve arra is, hogy ne kizárólag a nagyvárosi fiatalok eleve fogékony rétegéhez jussanak el, hanem például az idősebb korosztályokhoz, illetve a nagy kulturális központokon kívül élőkhöz is. Itt a Brexit népszavazás tanulságait idézték: a nagyvárosi fiatalok túlnyomó többségben az EU-ban maradás mellett szavaztak, de más demográfiai csoportokat láthatóan jóval kevésbé sikerült megnyerni mind az EU-nak, mind az általa képviselt kulturális értékeknek. A hallgatóságból valaki felvetette azt is, hogy sokan nem tudnak megmaradni a zenei pályán, mert nem tudnak megélni belőle. Barbara Gessler azt válaszolta erre, hogy a problémát ismerik, ugyanakkor az EU kezét itt is köti az említett alapelv. Azt meg tudják tenni, hogy igyekeznek biztosítani, hogy az európai pénzből támogatott eseményeken a zenészek megfelelő fizetséget kapjanak; a művészi rezidencia programokat is lehet itt említeni; valamint az olyan képzések támogatását, amelyeken a zenészek olyan ismereteket, képességeket sajátítanak el, amiket használva jobban tudnak érvényesülni a piacon.
Tartottak egy beszélgetést a svéd popzene sikeréről is. Ezen persze sok minden elhangzott, amit a Dal+Szerző olvasói már jól ismerhetnek: a példaképek fontossága (kezdve az ABBA-tól, de a mai fiatal generáció számára Robyn az, akire felnéznek, és akinek sikerei láttán azt gondolják: “igen, nekem is sikerülhet”), a kórusok erős hagyománya, a zeneoktatás, a nyelvoktatás, élenjárás a technológiai innovációban (elhangzott, hogy a svéd székhelyű Spotify-on egy időben elég könnyű volt svéd előadóknak a globális lista élvonalába bejutni, egyszerűen azért, mert az országban jóval magasabb arányban használták a szolgáltatást, mint máshol). Az elért sikerek pedig segítik az újabbakat: “ha azt mondom, hogy ez egy svéd zenekar, akkor utána nem kell nagyon erőlködnöm, mert meghallgatják az emberek” – mondta egy londoni székhelyű ügynökség svéd vezetője. No és persze ott van még az, hogy “hat hónapig sötét van”, és az embereknek muszáj kreatívnak lenniük, ha nem akarnak ebbe beleőrülni…
Andres Lokko zenei újságíró ehhez hozzátett még néhány, ritkábban hangsúlyozott tényezőt. Egyrészt azt mondta, hogy a svédek sokáig nem bíztak magukban, mígnem a kilencvenes évek végén egyszer csak több területen is világsikert értek el: az indie zenében, a divatban, illetve ekkor kezdődött a svéd krimiírók felfutása is – ráadásul mindegyikben “nagyon svéd” jelenségek voltak ezek. A svédek, akik addig külföldön mindig megpóbáltak minél jobban beolvadni, rájöttek, hogy “csinálhatjuk azt is, amiben tényleg jók vagyunk”. Sőt, büszkék lettek még olyan hagyományaikra is, amelyeket sokáig cikinek tartottak, például a korábbi “nyálas eurodiszkó slágerekre”. Andres Lokko úgy fogalmazott: ahhoz, hogy túllépjünk a másoláson, az is kell, hogy újraírjuk a saját poptörténelmünket, büszkék legyünk rá, és ehhez nagy bátorságra van szükség.
Érdekes volt Mandy Parnell maszterelő hangmérnökkel folytatott beszélgetés is. Ő az egyik legjobb, legismertebb ebben a szakmában, olyan ügyfelei voltak már, mint Björk, Paul McCartney, Snoop Dogg, a White Stripes, Aphex Twin stb. (A teljes, lenyűgöző lista stúdiójának honlapján látható.) Valamint ő azon kevés nők egyike a szakmában. Olyan sok szó egyébként nem esett erről a vonalról; mint mondta, a punkból jön, úgyhogy amikor azt mondták neki, hogy “ugyan már, a hangmérnöki munka nem való egy nőnek”, akkor az csak olaj volt a tűzre. Szerinte egyébként ma már jobb a helyzet, a hangmérnöknek tanulók nagyjából harmada nő – de nem a felsőoktatás szintjén kell elkezdeni a munkát, hanem jóval fiatalabb korban, hiszen sokaknak már kislány korukban rögzül, hogy nem “alkalmasak” bizonyos munkákra.
A maszterelés elsajátításáról Mandy Parnell azt mesélte, hogy amikor elkezdett stúdióban dolgozni, az első évben hozzá sem nyúlhatott egyetlen eszközhöz sem. Aztán persze megtanulta a technikai fogásokat – de szerinte ennek a szakmának az a lényege, hogy miután mindezt elsajátítottuk, el is kell felejtenünk, és azt kérdezni, hogy “mit akar elérni ez a dal”, és ebben segíteni. Mint mondta, nagyon sok választási lehetőség van a maszterelés során, és ilyenkor sokrszor nem a technikai tudás, hanem az érzelmek a fontosak. Mesélt arról is, hogy maguk a zenészek olykor nagyon furcsa leírásokat adnak arról, milyen hangzást szeretnének elérni: “mint egy fülledt klub, de a víz alatt”.
Sokat beszélt arról, hogyan változott a munkája a digitalizáció terjedésével, főleg két tényezőt említve. Az egyik az, hogy a zenekészítő szoftverek elterjedése miatt rengeteg lett a “hálószoba-producer”, akik gyakran maszter szempontjából nem igazán jók, így a hangmérnöknek gyakorlatilag “remixelnie” kell a leadott felvételeket. Másfelől rengeteg különféle formátum, platform él egyszerre, és érdemes mindegyikre külön-külön masztert készíteni. Sokat szídta a stream platformokat, amelyek lehetetlen követelményeket szabnak, a maguk részéről pedig semmit nem tesznek meg a minőségért (vagy éppen a felvételeken dolgozó szakemberek munkájának elismeréséért, mondjuk a nevük kiírásával). Szerinte egyébként a major kiadók sem törődnek igazán a hangminőséggel; említett egy példát, ahol a leadott zenét először kódolták az egyik stream platform követelményeinek megfelelően, majd ezekre a már kódolt fájlokra eresztettek rá újabb codeceket más platformok számára, ami természetesen nagy minőségromlást eredményezett.
Persze nem minden a hangminőség: mint Mandy Parnell mondta, ha megszólal a Bob Marleytól a Jamming, akkor mindenki elkezd bólogatni, függetlenül attól, hogy milyen rendszeren, milyen hangminőségben hallja. De ha egyszer a stream oldalak pénzt kérnek az előfizetőktől, akkor igenis nagy baj, hogy, mint mondta, “szart árulnak”.
Categories: Hírek
Leave a Reply