Nagyon izgalmas, szokatlan szempontú elemzést közölt a Music Business Worldwide. A zeneipari lap alapítója, Tim Ingham azt nézte meg, hogy milyen tömeget képviselhetnek a nagyon kevés hallgatót gyűjtő zenészek, milyen problémát jelent ez a nagy kiadóknak, és erre hogyan válaszolhatnak.
Mint arról mi is írtunk, a Spotify márciusban indította el a Loud & Clear nevű aloldalt, ahol nemcsak olyan adatokat közöltek, hogy 2021-ben 52,600 zenész kapott legalább 10 ezer dollár jogdíjat, hanem azt is megpróbálták megbecsülni, hogy a katalógusban szereplő mintegy 8 millió zenész, alkotó közül mennyi a “professzionális”. Ezt több jellemzővel próbálták körülírni: több mint 10 megjelent dal, havi legalább 10 ezer hallgató, koncertezés. Így az jött ki, hogy kb. 200 ezer zenész “professzionális” – aminek a Spotify számára nyilván az a jelentősége, hogy sokkal jobban mutat az, hogy a professzionális zenészek kb. negyede már jelentősnek mondható jogdíjat kap – szemben azzal, hogy 52 ezer a 8 millióból.
Ugyanezen az oldalon beírhatunk egy számot a havi hallgatókra, és az adatbázis megmondja, hogy hány előadó van efölött a küszöb fölött. Például kiderül 1,730,000 zenész van, akit havonta legalább ötvenen hallgatnak – ami azt jelenti, hogy kb. 6,3 millió zenész nem ér el havi ötven hallgatót. Tim Ingham ebből indult ki. Úgy számolva, hogy mindegyiküknek van 25 olyan hallgatója, aki mást nem hallgat ebből a 6,3 millióból (ami elég valószínűnek tűnik), kijön, hogy a nagyon alacsony hallgatottságú zenészeknek együttvéve már kb. 157 milliós hallgatótábora van. Ez pedig kb. a duplája annak, amennyien Ed Sheerant hallgatják havonta.
Az alacsony hallgatottságú zenészek “külön-külön kereskedelmileg nem érdekesek, ám együttvéve már komoly erőt képviselnek”. Annyira, hogy a számuk növekedése a major kiadók piaci részesedésének csökkenését hozza magával – ami pedig a Spotify-jogdíjakból az egyes kiadókra eső arány visszaeséséhez vezet. (Erről nemrég egy másik szempontból írtunk: a piaci részesedés hajszolása az oka annak is, hogy minden virális sikerre igyekeznek lecsapni a kiadók.)
A major kiadók a részesedésük növekedését nem akarják azon a módon megoldani, hogy beszállnak a digitális terjesztés világába – pontosabban vannak a tulajdonukban terjesztők, de olyanok, amelyek meghívásos alapon működnek. A Universal Music Grouphoz tartozó Spinnup éppen májusban váltott át erre a modellre, míg korábban a DIY zenészek is használhatták. Ennek az oka az, hogy a majorök úgy látják: ezek a kevesek által hallgatott zenészek “nem ütik meg a minőségi mércét” – fogalmaz Tim Ingham. A Sony Music Group vezetője, Rob Stringer a befektetőknek azt mondta: a nagy digitális aggregátorok által terjesztett zene jó része “őszintén szólva nem túl értékes, és egyszerűen a mennyiségénél fogva ér el egy bizonyos piaci részesedést”.
Tim Ingham szerint a majorök előtt a piaci részesedés növelésére az az út áll, hogy – miközben bizonyos, nem mindenki előtt nyitva álló terjesztőket felvásárolnak – megpróbálják meggyőzni a stream szolgáltatókat, hogy nem minden zene egyformán értékes. Úgy érvelhetnek, hogy az emberek nem azért lesznek előfizetők, hogy a nagyon alacsony hallgatottságú zenészek alkotásait elérjék: a (majorökhöz tartozó) szupersztárok zenéje a leghatékonyabb eszköz arra, hogy a szolgáltatók új előfizetőket szerezzenek. Ez az anyagi plusz előny, amit ők jelentenek a stream szolgáltatók számára – mondhatják, és Ingham szerint a következő jogosítási tárgyalásokon valószínűleg mondani is fogják -, meg kell, hogy jelenjen abban, hogy valamilyen formában ők prémium jogdíjat kapnak. Persze – bár ezt a Music Business Worldwide nem írja – borítékolható, hogy egy ilyen húzás nagyon komoly ellenérzést váltana ki a független zenészekből, kiadókból.
Categories: Hírek
Leave a Reply